Csatószegi Viktor

 

                                           HONNÉT  VETTE  EZT?

     

^”A következő szombaton tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és  csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz!”  (Mk. 6.)

Több  alkalommal  írtam már arról, hogy  ez a világ két  térfélre osztott világ;  hívőkre, és  hitetlenekre.  Ez kezdettől fogva így volt, van, és lesz.  Titokról  van  itt szó, mégpedig a kiválasztás, és az erre mondott   „igen,”  és  „nem”  titkáról.  A  fenti  Evangélium  is egy  ilyen szituációt mutat be nekünk, amely ott  történt, ahol Jézus született, ott, ahová éppen akkor hazalátogatott.  Ezek a hazalátogatások szinte mindig  magukban hordoznak valamilyen nehezen megfogalmazható borongást, valami  nehezen egybeilleszthetőt a régmúlt, és a jelen pillanata között.  Velejárója  a  kronoszba  zártságunknak.  Eszembe jut most  Ingmar Bergman zseniális,  a   filmtörténelem korszakalkotó  filmje;  „A nap vége.”  Ebben van egy katartikus jelenet,  amelyben az  öreg  professzor,  élete végén ellátogat gyermekkora szülői házába.  A  rendező zseniális  lélektani  bravúrral  oldotta meg  az átélés lehetőségét, amikor  kissé homályosabb, más színnel  ábrázolta  a gyermekkort, az akkori otthon világát, testvéreivel, szüleivel, és az egykori önmagával. Így, a néző  egyidejűleg  láthatta  őt kisfiúként, és amint öregen szemléli a régi önmagát…  Ez a film hosszú napokon át, mély hatással  élt bennem.  Valami  ilyesfélét érzek én is, amikor  elmegyek  gimnazista korom,  szülői  otthonom háza előtt  az Erzsébet híd pesti  hídfőjének  közelében, és megállva, felnézek azokra az ablakokra…  (Sokszor.)  Értem  Bergmant, és  értem Jézust.  Mindkettőjük  belső fájdalmát, noha más volt e fájdalmak gyökere.  Ahogy  nem értették meg Jézust  a  falubeliek, azok, aki csupán a külső tények ismeretéig jutottak el, s azokat sorolgatták egymás között, pontosan így van ez ma is. Szemeik  elől  eltakarják a láthatók, a láthatatlant.  Az utóbbi a  TELJES VALÓSÁG,  AZ  EL NEM  MÚLÓ.  „…..és megbotránkoztak  benne.”  Teszik ezt a mai napig,  ezek a végtelenül szegények.

„Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott?”  Különös  számomra, hogy miközben leragadnak annál  a ténynél, hogy  „Mária fia,”  mégis  felfogják, hogy ez az ácsmester  rendkívül  bölcs. Fel  is teszik a kérdést az előbbi kérdést, de ennél tovább nem jutnak. Néznek, de nem látnak. Igen, mert  HIT  nélkül  csak nézni, bele bámulni  lehet a  létbe, de az e lét felettit, az e lét forrását meglátni,  lehetetlen.  Ennek  a világnak  a tolongó, egymást  taposó,  iszaptengerébe fúródó tekintettel,  nem lehet  felismerni  a közénk  érkezett, és bennünk  szállást venni akaró élő  Krisztust!  Az ilyen emberekkel, s  ilyen  emberek között   „Nem is tehetett csodát,”  amint  megjegyzi  Márk.  A  legnagyobb  csoda az barátom, ha bennünk,  bűnös, botladozó  emberekben megszületik a hit, ha Jézus tisztára  mos  a bűnbánat, és megtérés ajándékával, és  élőnek látszó halottakból,  örökké  élővé  alakít át.

Igen,  mert  a  Bergman  film, és az én régi ablakokra felnéző merengéseim,  csak röpke, múlandó  átmenet, azért, mert  Jézus Krisztus  megtette  azt  a kimondhatatlan  csodát.  MÉGIS  megtette…

EZT  KÖVETŐEN  MÁR  TUDJUK, HOVÁ  KELL  HAZA  MENNI.  LÉGY  HÁT INDULÁSRA  KÉSZ!!!

 

 

ik