JÓ NEKÜNK...
Péter így szólt Jézushoz:
„Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet
Mózesnek és egyet Illésnek.” (Mk. 9, 5.)
Azt elhiszem Péternek,
- nem nehéz elhinni, J
- hogy csuda jól érezték magukat ott. Ragyogó fényesség, fennkölt hangulat,
Mesterük társalog az
Ószövetség legnagyobbjaival, mintha
az a világ legtermészetesebb dolga lenne,
egyszóval; összeért a menny a földdel. Minden szép, és jó, és az ember márcsak olyan, hogy ahol minden szép és jó, ahol a harmónia dominál, ott szeret sátrat verni.
Ott kíván lehorgonyozni, s folytatni
az életét. A klíma is remek, fent a hegyen nincs kánikula,
mint amott lent, Jeruzsálemben. Ha áll
a sátor, akkor legyen még bőven narancs
dzsúz is, (ott
terem a világ legfinomabb narancs fajtája; a Jaffa!) mazsolás
kalács, és a sátor megvéd majd az éjszakai hidegtől is.
Totál összkomfort, barátaim!!!
Mintha Jézus soha nem beszélt volna nekik a rövidesen
bekövetkezendőkről, mintha nem készítette volna fel őket fokozatosan a nehezen elviselhetőkre. Igen; a fény,
a külső harmónia, a pillanatnyi jólét, képes
nagyon vastag hályogot rakni az emberi szemre.
Képes elhitetni ezek
állandóságát, azt, hogy az a
fránya szenvedés létezik ugyan, de csak mások számára, s igen távol.
Egyedül Jézus tudta ott, a Tábor hegyen, hogy mi fog történni pár nap
múlva, az a három másik egy rózsaszínű ködben élt
akkor. Arról meg különösen nem volt sejtésük, hogy néhány év, és utána bizony nem lesz számukra sem sátor, sem narancs dzsúz… Pedig ők aztán MINDENT otthagytak a Mester
egyetlen hívó szavára, otthagyták
a jó fogáshoz szükséges bárkáikat, és a hálókat. Az egész addigi életüket.
De ezen a táborhegyi csúcs-kalandon úgy gondolták; mindezért MOST
esett ölükbe a jutalom. Errare
humanum est…
Tán 1 óra sem telt
el, és máris indulniuk kellett lefelé. A
kánikulába, a poros utakra, az ismeretlenbe. Se sátor,
se mazsolás kalács, se narancs
dzsúz, azt a kutyafáját… Nincs már halló távolságban sem Mózes, sem Illés. Jutalom???.............
Testvérem! Biztosak vagyunk mi abban, hogy ez a fenti leírás csakis arról a 3 tanítványról szól?
BIZTOSAK? Jó lenne ezen lehajtott fejjel,
elcsendesedve önreflexiót
végeznünk, és feltennünk a halálosan
komoly kérdést: a kereszténységünk, a
hitünk mögött, nincs-e megbújva a „mi lesz a jutalmunk?,” a
biztonságunk keresése, a karizmatikus
élményekben való részesülés vágya,
a
narancs-dzsúz, és mazsolás kalács? A sátánnak a hamis etetése, ami a vallásosság (hagyma, 2. rétege,) máza? Szeretjük,
imádjuk, dicsőítjük-e Jézus
Krisztust ön-ma-gá-ért? Merthogy
Ő „előbb szeretett minket,” és vállalta a teljes kenósziszt, és mindazt, ami felé Ő is elindult, amikor
lement a Tábor hegyről Jeruzsálem felé. S
merthogy Ő a MINDEN!
Jézus annyira megértette azt a három választottját,
hogy le sem szidta őket a sátorverési
javaslatuk miatt. Tudta, hogy amikor eljön annak az ideje, elküldi számukra Szentlelkét, Aki teljesen átalakítja majd őket, s erőt ad számukra a
szenvedésekhez, a tanúságtételekhez, és a vértanú halálhoz is. Akkora, és olyan erőt, hogy rájuk, mint az oszlopokra épített Egyház, fennmaradhasson az idők végéig, és hogy ez a misztikus test
minden emberi folt, és ránc ellenére, az Istent hirdethesse, az Ő eszköze lehessen évezredeken át.
Isten számunkra is
ajándékoz ilyen táborhegyi pillanatokat,
kinek-kinek mennyit. Most a szemünkbe
néz, / átható tud ám lenni ez a nézés!
/ és ezt kérdezi:
„A TÁBORHEGY UTÁN,
A LEJÖVET UTÁN, AKARSZ-E
VELEM MARADNI, ÉS ELJÖNNI
VELEM EGÉSZEN JERUZSÁLEMIG? „
Mert úgy van az
barátom, hogy „aki engem akar követni,
az vegye fel keresztjét
minden nap, és úgy kövessen engem!”
Igen. Akkor is, ha nincs itt
maradandó sátorunk, akkor is, ha nincs még víz sem a poharunkban, nemhogy narancs dzsúz…
Gondolom,
minderre az Emmausz felé tartó úton érezhettek rá a poros lábú tanítványok,
érezhették meg a közeli megpróbáltatásaikat,
önmaguk totális átadását Jézus
ügyének, amikor kérve-kérték azt az idegen, hozzájuk csatlakozó Vándort;
„Maradj velünk,
mert esteledik, és a nap már lemenőben
van.”
Hallod?
Bement hát velük abba a fogadóba, és
úgy, amint a halála előtti utolsó vacsorán, önmagát tette az
asztalukra. Nem csak az asztalukra,
hanem az értelmükbe is, mert eltűnése után azonnal ráláttak arra, hogy
kicsoda is volt az az ismeretlen Vándor.
S nem csak az értelmükbe, hanem a szívükbe is, mert akkora erőt kaptak,
hogy dacára a sok stadionnyi kutyagolásuknak, „még abban az órában visszaindultak
Jeruzsálembe.” Ezt követően lettek részesei Uruk, és Mesterük sorsának. Igen, mert
1./ azon az emmauszi úton hallgatták Jézus Igéjét, és
2./ abban a fogadóban magukhoz vették a legszentebb Eucharisztiát.
Hiszem, és tudom barátom, hogy ha e kettőből
táplálkozunk, akkor egy leszünk
Krisztussal, és akkor:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése