2019. december 6., péntek

Csatószegi Viktor


                                                    NEKÜNK...

               


Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.”  (Mk. 9, 5.)


Azt elhiszem Péternek,        - nem nehéz elhinni, J -       hogy  csuda jól érezték magukat ott.  Ragyogó fényesség,  fennkölt  hangulat,  Mesterük  társalog  az  Ószövetség  legnagyobbjaival, mintha  az  a világ legtermészetesebb dolga lenne, egyszóval; összeért  a  menny a földdel.  Minden szép, és jó, és az ember  márcsak olyan, hogy  ahol minden szép és jó, ahol  a harmónia dominál, ott szeret  sátrat verni.  Ott kíván lehorgonyozni, s  folytatni az életét.  A  klíma is remek, fent a hegyen nincs kánikula, mint  amott lent, Jeruzsálemben.  Ha  áll a sátor, akkor legyen még  bőven narancs dzsúz  is,   (ott  terem a világ legfinomabb narancs fajtája; a Jaffa!)  mazsolás  kalács, és a sátor megvéd majd az éjszakai  hidegtől is.  Totál összkomfort, barátaim!!!   

Mintha  Jézus  soha nem beszélt volna nekik a rövidesen bekövetkezendőkről,  mintha  nem készítette volna fel  őket fokozatosan  a  nehezen elviselhetőkre.  Igen; a fény,  a  külső  harmónia, a pillanatnyi  jólét, képes  nagyon  vastag  hályogot rakni az emberi  szemre.  Képes  elhitetni  ezek  állandóságát,  azt, hogy  az  a fránya  szenvedés  létezik ugyan,  de csak mások számára, s igen távol. Egyedül  Jézus tudta ott,  a Tábor hegyen, hogy mi fog történni pár nap múlva,  az  a három másik egy rózsaszínű ködben élt akkor.  Arról meg  különösen  nem volt sejtésük, hogy  néhány év, és utána  bizony nem lesz számukra  sem sátor, sem narancs dzsúz…  Pedig ők aztán MINDENT otthagytak  a Mester  egyetlen hívó szavára, otthagyták  a  jó fogáshoz szükséges  bárkáikat, és a hálókat. Az egész addigi  életüket.  De ezen a  táborhegyi  csúcs-kalandon  úgy gondolták; mindezért  MOST  esett ölükbe a jutalom.  Errare humanum est… 

Tán  1 óra sem telt el, és máris indulniuk kellett lefelé.  A kánikulába, a poros utakra, az ismeretlenbe. Se  sátor,  se  mazsolás kalács, se narancs dzsúz,  azt a kutyafáját…   Nincs már halló távolságban sem  Mózes, sem Illés.  Jutalom???.............

Testvérem! Biztosak vagyunk mi abban, hogy ez a fenti  leírás csakis arról a 3 tanítványról szól? BIZTOSAK?  Jó lenne  ezen  lehajtott  fejjel,  elcsendesedve  önreflexiót végeznünk, és feltennünk  a halálosan komoly kérdést:  a kereszténységünk, a hitünk mögött, nincs-e megbújva  a  „mi lesz a jutalmunk?,”   a  biztonságunk keresése,  a  karizmatikus  élményekben való részesülés  vágya,  a  narancs-dzsúz, és  mazsolás kalács?  A sátánnak a hamis etetése, ami  a vallásosság   (hagyma, 2. rétege,)  máza?  Szeretjük, imádjuk, dicsőítjük-e  Jézus Krisztust  ön-ma-gá-ért?   Merthogy  Ő  „előbb szeretett minket,”  és  vállalta  a teljes kenósziszt,  és mindazt, ami felé Ő is elindult, amikor lement a Tábor hegyről  Jeruzsálem felé.  S  merthogy  Ő a MINDEN!

Jézus  annyira  megértette azt a három választottját, hogy   le sem szidta őket  a sátorverési  javaslatuk miatt. Tudta, hogy amikor eljön annak az ideje,  elküldi számukra  Szentlelkét,  Aki  teljesen átalakítja  majd őket, s erőt ad számukra a szenvedésekhez, a tanúságtételekhez, és a  vértanú  halálhoz is. Akkora, és olyan erőt,  hogy rájuk, mint az oszlopokra épített  Egyház,  fennmaradhasson  az idők végéig, és hogy ez a misztikus  test  minden  emberi  folt, és ránc ellenére, az  Istent hirdethesse, az Ő eszköze lehessen  évezredeken át.

Isten  számunkra is ajándékoz  ilyen táborhegyi  pillanatokat,  kinek-kinek  mennyit.  Most  a  szemünkbe néz,    / átható tud ám lenni ez a nézés! /  és ezt kérdezi:

„A  TÁBORHEGY  UTÁN,  A LEJÖVET  UTÁN,  AKARSZ-E  VELEM  MARADNI, ÉS  ELJÖNNI  VELEM  EGÉSZEN  JERUZSÁLEMIG? „

Mert  úgy van az barátom, hogy  „aki engem akar követni, az  vegye fel  keresztjét  minden  nap, és úgy kövessen  engem!”  Igen.  Akkor is, ha nincs itt maradandó sátorunk, akkor is, ha nincs még  víz sem a poharunkban, nemhogy  narancs dzsúz…

Gondolom,  minderre  az  Emmausz  felé tartó úton  érezhettek rá a poros lábú tanítványok, érezhették meg a közeli megpróbáltatásaikat,  önmaguk totális  átadását Jézus ügyének, amikor  kérve-kérték azt  az idegen, hozzájuk csatlakozó Vándort;

„Maradj  velünk, mert  esteledik, és a nap már lemenőben van.”

Hallod? 

Bement hát velük abba a fogadóba,  és  úgy, amint a halála előtti utolsó vacsorán, önmagát tette az asztalukra.  Nem csak az asztalukra, hanem  az értelmükbe is, mert  eltűnése után azonnal ráláttak arra, hogy kicsoda is volt az az ismeretlen Vándor.  S nem csak az értelmükbe, hanem a szívükbe is, mert akkora erőt kaptak, hogy dacára a sok  stadionnyi  kutyagolásuknak,  „még abban az órában visszaindultak Jeruzsálembe.”   Ezt követően  lettek részesei  Uruk, és Mesterük sorsának.  Igen, mert  1./  azon az emmauszi  úton hallgatták Jézus Igéjét,  és  2./  abban a fogadóban  magukhoz vették a legszentebb  Eucharisztiát.

Hiszem, és tudom barátom, hogy  ha e kettőből  táplálkozunk,  akkor  egy leszünk  Krisztussal,  és akkor:

A  TÁBOR HEGYÉRŐL  LEJÖVET,  MINDEN  TOVÁBBIHOZ  MEGKAPJUK  AZ  ERŐT,  A  KEGYELMET,  EGÉSZEN – HAZÁIG…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése