Csatószegi Viktor                                                           TŰNŐDÉS A SZAVAINK MÉLTÓSÁGÁRÓL.           A mindennapok sűrűjében rá sem figyelünk szavainkra, a szavakra, amelyek körülvesznek minket, és bizony, a szavak legtöbbször hangzavarrá válnak. Ömlenek az írott, és az elektronikus médiából, zsonganak a járműveken, az utcán, - mindenütt. Pedig a szó; kincs, méltóság, felelősség!  A teremtett világban egyedül az embernek vannak értelmes, logikus, rendszerezett, szabályokba foglalt szavai, amelyekkel képes megosztani az énjét kifejező gondolatait. Az állatok is kommunikálnak, azonban ezek csupán hangjelzések, és az ön, vmint a fajfenntartással kapcsolatosak, szellemi tartalmat nem hordoznak, és pl. absztrahált dimenziót soha nem képesek hordozni. Írtam már arról, de fontossága  miatt  itt  is megismétlem; a szavaink is töredékesek, és nem képesek a bennünk lévő mélyebb tartalmakat, meglátásainkat és érzelmeinket teljességgel átadni mások felé. Ezért születtek meg   - egyedül az embernél!  -   a művészetek, a képzőművészetek, a líra,  amely bár szavakból áll, de a sorok között  és felett, annak dallamiságában rejlik a többlet, és legfőképpen: a ZENE... Igen, mert ősi, s alapvető vágyunk: kimondani önmagunkat, mégpedig minél teljesebben. Éppen ezért roppant nagy felelősségünk van a szavainkat illetően,  mert  ezekkel lehet építeni, világítani, tudást és tapasztalatokat megosztani, kifejezni szeretetünket, és; hozzásegíteni másokat az Örök SZÓ megismeréséhez. De lehet rombolni, megbotránkoztatni, lelket pusztítani, másokat lenullázni szavainkkal. A nyelvünkkel hatásosabban lehet gyilkolni,    - pletyka, rágalmazás, vitriolos gúnyolódás, stb, -     mint egy gépfegyverrel... Vajon tudjuk-e  egy pillanattal előbb átgondolni kimondásuk előtt a szavainkat? Még a harag, s az indulat hevében is???  S vajon képesek vagyunk-e finom, lelki antennával érzékelni, hogy egy másik ember szeretne  OTT, ÉS  AKKOR szólni hozzánk, szeretne  velünk bizalommal megosztani örömet, terhet, útkeresési nehézséget? Tudok-e meghallgató ember lenni, csendben maradva, csakis a másikra figyelve? Akkor is, ha éppen fáradt vagyok, vagy sietnem kéne a dolgaim felé? Vagyis: fontosak-e nekem a  mások szavai? Ilyenkor csak ott vagyok, vagy JELEN VAGYOK? -  Tudok-e csendesen, diszkréten beszélni, különösen ismeretlenek között, pl. utazásaimkor, nem ráerőltetve másokra a számukra indifferens gondolataimat, hangomat? (Ordítva telefonálás a buszon…)     Végül pár mondat a  "néma ördög" -ről...  A magunkba fojtott szavainkról. Istenem, az emberi kapcsolatok összes korrelációiból    - család, szerelem, barátság, szomszédság, kollégák, stb.-  oldalakon keresztül tudnék példákat felsorolni, amelyek azt bizonyítják, hogy a ki nem mondott szavak törést, sok esetben végleges szakadást okoznak.  Amikor  megrendül a  bizalom, megkopik  a  szeretet, vagy valamilyen félreértés történt,  amikor  mások,  sokszor felelőtlen, rosszindulatú emberek hihetőnek tűnő szavai mérgező nyílként fúródnak az egyik fél szívébe/agyába, s egyszercsak megtörik benne egy húr, egy lélekszál a másik felé, de: nem szól, összeszorítja a száját, s hagyja, hogy ez a méreg behatoljon a legeslegbelsejébe, összezúzza a másik felé eddig érzett szeretetét, becsülését, a róla addig kialakított képet... Képtelen kimondani egy SZÓT; gyere, üljünk le,  baj van most bennem, te mit tudsz erről mondani nekem? Inkább ad hitelt a mérgezett, a gyilkos szónak, mint egy igazi, őszinte párbeszédnek. Hidd el barátom, soha, semmivel nem pótolható a mély, igazi párbeszéd! Ennek hiányában győz a gonosz,  (aki ontológiai valóság!)  és elvégzi a pusztítást, a rombolást, az emberi kapcsolatok szétzúzását. A konok hallgatás mögött vagy hatalmas butaság, vagy gőg van. Hány esetben csak 1 szó kéne, egy dialógusra való meghívás, egy lélek-gesztus, és ezt követően megtörténne a meg nem tervezhető CSODA, a sebek, sérelmek begyógyulása, és a teljes élet tovább folytatása... Ennek hiányát minden érvelésnél jobban bizonyítják az élet országútjának szélére sodródott, sérült ember-roncsok.    Igen, a logosz, a  vox humana... Hatalmas kincs, hatalmas felelősség. A kozmosz, és minden emberi létező Ura is szavakkal jelentette ki Önmagát, és szavakkal fejezte ki akaratát, törvényeit, és az örök Igében  (Logoszként) testesült ebbe a világba. Fordítva is: szavainkkal fordulunk Őfelé, kérve, hálát adva, dicsőítve...  A szó apoteózisa,  amikor megismétlik az isteni Szót a kenyér és a bor felett, és Ő erre a Tőle kapott SZÓRA valóságosan jelenvaló lesz...    Érezzük át a szó méltóságát, a vele járó felelősséget, és szólaljunk meg, ha ez olaj a sebekre, és tudjunk hallgatni, ha  a szó csak üres fecsegés lenne.

  Egyszer talán írok majd a metakommunikációról is, mint a spiritualitás csodájáról.