Csatószegi Viktor

 

                               A HAL PEDIG OTT VAN! 

           
Nagyon megéhezhetett Péter, és a többi tanítvány, ha vállalták az egész éjszakán át tartó halászatot a Generázeti tavon. Rutinos halászok voltak, hiszen ez volt a foglalkozásuk, ismerték ennek minden fortélyát. Azon az éjjelen egyetlen darabot sem fogtak, pedig már hajnalodott. Szinte látom fáradt, csalódott arcukat, s átélem a reménytelenség szituációját. Szerintem valami olyasféle is kicsúszhatott Péter száján, hogy talán nincs is már hal a tóban, mind kipusztultak... Mi lesz így velünk?  Hol van a gondviselés? Ilyen érzésekkel indultak ki a part felé, összeszedve maradék erejüket. Amikor  már közel értek,  láttak a part szélén egy embert, amint figyeli őket. Gondolták, valamelyik rokon, aki kérni szeretne a fogásból, mert neki sincs ennivalója otthon. "Nnnnna,  ez aztán hiába jött, mert vele együtt mi sem fogunk ma ebédelni."  Kikötöttek. Ekkor odalépett ez az  ember, aki  ismeretlen volt számukra.  "Fiaim, nincs valami ennivalótok? "   "Nincs" -intézték el röviden a bosszantó kérdést.
 Honnan is tudhatták volna, hogy ez az Ismeretlen a tér/időn túlról jelent meg ott,  hogy Ő az igazi, az EGYETLEN HALÁSZ, Aki a közelmúltban consummálta az üdvtörténet legnagyobb halászatát, azon a péntek délutánon, pontosan 3 órakor?
Ezt követően mondott nekik olyan elképesztő, olyan szakszerűtlen utasítást, hogy vessék ki a hálót, a bárka jobb oldalán... Igen, ott, a parton!  Az egész éjszakát a mélyvíz felett töltötték, hisz ott élnek, ott vannak biztonságban a halak,  s ez az idegen a sekély vízben akar velük kisérletezni... De: nagyon éhesek voltak, s az éhes ember megragadja az utolsó, a nonsens lehetőséget is.  Kivetették tehát a hálót, oda, a bárka jobb oldalánál, a térdig érő vízbe... Azt írja János, aki egyike volt a póruljárt halászoknak, hogy annyi halat vonszoltak ki, amennyitől alig bírták húzni a hálót.

..és ekkor     ismét!  János volt az,  aki felismerte az idegent, s így kiáltott fel;   "Az Úr az!!!!"   

Barátom, aki éppen most olvasod e sorokat, gondold át;  Az Úr tudta, hogy éhesek, és a saját, az emberi erő elégtelen volt a megoldáshoz. Az Úr az, aki biztosan tudja, hogy MÉGIS volt azon a hajnalon hal a vízben, és azt is, hogy éppen hol.  (Hiszen Ő rendelte oda, arra a szokatlan helyre azokat.)  Az Úr az, aki a hal mellé, még a kenyérről is gondoskodott.

Jézus fogta a kenyeret,   (előképe volt ez a panis angelicusnak.... ) s adott nekik. Ettek, s jóllaktak, hiszen 153 nagy db.hal volt előttük, ebből jutott bőven a rokonoknak, szomszédoknak, még maradék is volt. (Amint azon a hegyen, a kevés árpakenyér, és kevés hal szétosztásakor, az 5000 embernek.)

Engem megrendített ez a textus... Már tudom; hogy vannak átvergődött éjszakák,  halnélkülinek látszó vizek,  szétrongyolódott,  /hajdan örökké tartósnak mutatkozó/  hálók, és vízroncsolta bárkák....  De azt is bizonyossággal tudom/tapasztaltam, hogy  rádöbbenve a magam erőtlenségére, tehetetlenségére, ha HITTEL az Úrra tekintek, akkor megtelik a hálóm, hol 153,  hol 20, hol  akár   30 ezer hallal is!  ....és még kenyeret is ad  hozzá....  Próbára tesz, de Ő előbb látja a nyomorúságot, mint mielőtt felsíkoltanánk hozzá. S mert annyira szeret, hogy értem/értünk belehalt ebbe a szeretetbe, nem hagy elveszni.  (Zs. 50,15.).  Sem a földi létünkkel járó megpróbáltatásainkban, sem pedig a bűneinkben.Szentlelkével bűnbánatra indít, s van feloldozás...   Igen, minden undokságunkat felvitte a keresztre, s ha ezt hittel elfogadjuk, Jézust beengedjük az életünkbe, akkor örök életünk VAN!!!

Tudd; "ÉN VAGYOK AZ ÉLET KENYERE."   S ahogy a lisztből készült kenyérre naponta szükségünk van,  MÉGNAGYOBB szükségünk van az Igére, és az örök élet Kenyerére: a szent Eucharistiára.
Mert együtt létezik számunkra e kettő. Ezek nélkül éhen halunk...

Jézus a mi vizeink partján is áll, ránk tekint, látja, tudja éhségünket, és  meghív asztalához. Itteni, és - az örök lakomára.  Ő tudja;

                        A HAL PEDIG OTT VAN!!!

                                                       Húsvét  hajnalán...

"Mert megölhették hitvány zsoldosok,
És megszűnhetett dobogni szíve,
Harmadnapra legyőzte a halált,
Et resurrexit tertia die."
                                           (Pilinszky János.)


Vajon, a te szívedben is megtörtént a "resurrexit" ???
                                 

                                                     A  HAGYMA.

 

Aki vágott már fel egy szép, kerek vöröshagymát, rácsodálkozhatott, miként  tapadnak egymás alá az egyes rétegek, egészen a hagyma legbelső középpontjáig. Figyelve, ügyes mozdulatokkal, e rétegeket lehet egyenként leválasztani egymásról, s eljutni a kicsiny, legbelső csomóig.

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy a „keresztény” szavunkban rejlő rétegeket , kezdve eme virtuális „hagyma” száraz, töredező héja alatti legkülsővel, egyenként, alaposan szemügyre vegyem, és: nevet adjak nekik. (Már előre jelzem; jóval kevesebb rétege van ennek a virtuális hagymának, mint a valóságosnak, de a cél-gondolatom tán ennyi  réteg elemzéséből is kivehető lesz.)

 

                         A HAGYMA  ELSŐ RÉTEGE;  A  KERESZTÉNY  KULTÚRKÖR.

.

 Ezzel a legkülsővel majdnem minden ember találkozik,  már az alsó fokú tanulmányai alatt is. Úgy hívják: Keresztény kultúrkör.  Tehát nem arab, nem kínai, nem afrikai, nem közel-keleti, stb. Európa szellemi gyökérzete az antik görög, s az erre épült, ezzel átitatódott  római /latin/ talajból fakad. Jézus idejében már egyre erősebben terjeszkedett a hellénizmus, ekkor kezdett eljutni kelet felé, így Palesztinába is. (Pál apostol már jól beszélt görögül!)  Az a folyamat, amelynek során a görög/római szellemiség meghódította, átjárta majdnem egész Európát, olyan hosszú, és akkora altitúdója van, hogy egész könyvtárnyi anyagot képez, ezért itt még csak vázlatos ismertetésére sincs mód. Csupán a gyümölcseinek egy részére szeretnék rámutatni, pl. arra, hogy a  zeneirodalmunk   kezdve a praeklasszikusoktól, a  barokkon, a reneszánszon, a bécsi klasszikán át, egészen a modernekig,  tipikusan a fent leírt talajból származnak, s annyira karakterisztikusak, hogy egyetlen más kultúrkörök alkotásaival  sem téveszthetőek össze.  Ugyanezt lehet elmondani a keresztény európai irodalomról, képzőművészetekről,  és a bölcseletről is. Mindezeken felül az európai társadalom szerkezeti felépítése, etikája is innen származik. Nota bene: ezért végtelenül ostoba, cső-látású emberkék hagyták ki az E.U. alaptörvényéből a keresztény gyökerekre való utalást. Saját magukról állítottak ki szegénységi bizonyítványt… Ugyanis ez nem kizárólag vallási világnézet kérdése!!!!

 

 

                     A  HAGYMA  MÁSODIK  RÉTEGE;  A  VALLÁSOSSÁG.

 

                                               

Törvényszerű, hogy  egy szellemi makró-klíma létrehozza a maga éthoszát,  normatíváit, etikáját. Kötelező hittan órák,  az egyre gyakoribb templomi élet, vallási társulatok, cserkészet, stbbik,  átjárták a széles társadalmat. Az Egyház jelen volt a szorosan vett vallási életen túl, a kulturális, sőt;  a politikai életben is. (l: felsőházi tagság… )  Kimondatott: Európa keresztény, Magyarország keresztény ország…  Igen, a „cégtáblára”,  a hivatalos megnyilatkozásokra  ez volt rajzolva. Olyan sikk volt elmenni vasárnap a templomba, mint  ezután egy kellemes séta a Korzón, és egy jó ebéd a Kárpátiában, vagy a Mátyás Pincében, majd este elmenni az Operába…  Falun pedig  egyenesen kötelező elvárás volt,  aki ebből kivonta magát, azt nem is tekintette  a falu népe  rendes embernek, a közösség tagjának.  „Keresztény ország”….  Virult a népi vallásosság,  városi, és falusi változatban.  Leány, és legény egyletek, ker. előadások, szavaló körök. De minek is írok én múlt időben?  Pontosan így van ez ma is, csupán a díszletek, elnevezések változtak meg, és amint régen a paravánok mögött  a kaszinók, elegáns kávéházak és polgári szalonok képezték az élet realitását, ma a presszók, diszkók, plázák képezik.

Azt, hogy krisztusi szempontból milyen valódi értékfedezete van a vallásosságnak, annak, ha csak parancsra teszek meg külső gyakorlatokat úgy,hogy nem ismerem, nem érint meg annak a lényege, a legpregnánsabban bizonyítja a II. világháború után hazánkra tört  Szovjet kommunizmus. A nyíltan harcos-ateista diktatúra terrorja, Isten, és Egyház elleni gyűlölete, szinte 1-2 év alatt söpörte le a palettáról a vallásosságot. Egy tollvonással szüntették meg az egyházi iskolákat, börtönözték be a papok/lelkészek  nagy részét, a ker. szellemiségű értelmiséget marginalizálták, tönkretették, és az oktatás mindhárom szintjében a marxista tanok váltak kötelezővé. Megbízott emberek lesték, figyelték, kik járnak templomba, s kiknek a gyermekeit merészelték beíratni iskolai hittanra. Andrássy út 60,  Recsk, Kistarcsa, kitelepítések…  Ennyi a vázlat.  Vázlata annak,        - mert  én most nem politikatörténeti részletekkel akarok foglalkozni!-        hogy az élő Isten, a  Jézus Krisztus országának optikáján keresztül szemlélve, valójában mennyit is ér a (népi) vallásosság…  Ennyit: ha széthullanak a külső keretek, ha nincs kötelező elvárás, akkor igen gyorsan kikerül a társadalom, és az egyes ember életéből minden, ami a természetfelettivel kapcsolatos. ( Szociográfiai anyag, hogy az ötvenes években, amikor a durván erőszakos TSZ-be kényszerítés elől a városokba menekült sok ezer fiatal, sajnos, belőlük vált a bűnözési statisztika legnagyobb anyaga… Kikerültek a nagyszülők, szülők, lelkipásztorok kontrollja alól, és nem volt meg bennük a szilárd alap.)

A kommunista diktatúra elmúlt, de jött helyette egy ennél ezerszer veszélyesebb, alattomosan mérgező szellemi diktatúra/métely;  a neoliberalizmus, amely az un. „felvilágosodás,” a jakobínusi gyökerekből, és a különféle dekadens szellemi áramlatokból ötvöződve rombol. A szituációs etika, és a relativizmus jellemzi ezt, eklatáns példája a néhány éve összeomlott  SZDSZ, de köztünk élnek és hatnak a reprezentánsai a mai napig is. Humánus urak ők, barbárságnak tartják a halálbüntetést, eltörölték, tiltja Brüsszel, és a honi törvények is.  De az abortuszt, és az eutanáziát – nem…

 

                                    A HAGYMA  HARMADIK   RÉTEGE;  A  HIT.

 

A virtuális hagyma első két rétegének vizsgálatakor láttuk, hogy szinte össztársadalmi jelenségekről van szó, amelyek érintik a benne élő egyes embert, de csak az epidermisét.  Ha egy földrengésszerű változás következik be,         - legtöbbször  háborúk, forradalmak után,-          akkor  ezek az emberek úgy vetik le magukról  a vallásosságot, mint egy régi, kopott ruhát…  Ami nem a lényegünk, az levethető, kicserélhető.  Ez a két hagyma-réteg milliókat jellemez, ez a  „széles út,”  ez a világ szelleme.  Jézus többször  beszélt  erről, pl. a magvetőről szóló példabeszédében. Igen, kevesen vannak azok, akik a harmadik réteget alkotják, az un. „szent maradékot,”  ők  az eleve kiválasztottak, elhívottak, egy nagy titok letéteményesei, hatalmas, nem kiérdemelhető kincs  birtokosai, akiket úgy nevezünk;

 

                                                    HÍVŐK.

 Kicsinek, kevésnek érzem magam ahhoz, hogy definiáljam a megtért, hívő ember  mivoltát, lényegét, ezért  János apostolt hívom segítségül, s idézem első levelének bevezető mondatait:  „ Ami kezdettől fogva volt, amit  HALLOTTUNK,  AMIT A SZEMÜNKKEL  LÁTTUNK,  AMIT  SZEMLÉLTÜNK, ÉS AMIT  A KEZÜNKKEL TAPINTOTTUNK; AZ ÉLET IGÉJÉT  hirdetjük nektek. IGEN, AZ ÉLET MEGJELENT,  LÁTTUK, tanúságot  teszünk róla.”   -  Ezeket a mondatokat nem egy megtanult ismeret anyagaként felmondó ember írta, hanem olyan valaki, akinek a legszemélyesebb élménye, az egész lényét, életét átformáló eseménye volt a közénk testesült  ÉLETTEL, magával a LÉT - tel történt három éven át tartó együttlét. Ugyanez a belső tűz süt, izzik a többi tanítvány szavaiból is, akik halászokból emberek halászaivá váltak, s az életüket áldozták ezért a csodáért. 

A hit tehát nem más, mint egy megrendítő, SZEMÉLYES  randevú az élő Istennel,  aki hozzánk            hasonló alakban jött el közénk, amely eljövetelt, és annak lényegét már évszázadokkal előbb megjövendölték a próféták. Ezt a randevút soha nem a meghívott egyes ember kezdeményezi, hanem az Úr. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.”   S hogy a 12 apostol eseténél maradjak,  azt látjuk, hogy bizony, nem hibátlan, nem tökéletes embereket választott ki Jézus…  Mindegyikük más-más egyéniség  volt, és a megszentelődésük folyamata is különböző módon, és idő alatt történt.  Mindegyikük egy kultúrkörben, és egy vallásos légkörben szocializálódott, tehát ismerték a hagyma első két rétegét…  De a Mesterrel való találkozás után, lehetetlen megmaradni e két rétegbe bezártan!  Az a 3 év egy valóságos szimbiózis volt, és ebből az élményből született meg az Egyház. Ebből forrásozik a mai napig  az Evangélium=az Örömhír  kiáradása,  amely felülírja a ker.  kultúra, és vallásosság rétegeit. (Egy pillanatig sem akarom én alábecsülni ezek valódi értékeit, jelentőségét, nehogy félreértés essék!  De mindezek csak eszközök, körítései a lényegnek; a HITNEK. Gyermekkori ruhák, amelyeket kinő az, akire rátekint, és megkedvel Jézus.)  Kérdem; MIÉRT KEDVEL MEG VALAKIT JÉZUS???   Ha erre én       - de bárki más!-       válaszolni tudna, akkor nem ember lenne…   Misterium fidei…  Ha Ő öröktől fogva  /”mielőtt anyád méhében fogantál volna, már ismertelek téged”/  kiválaszt  egy embert, akkor milyen lesz ő?  Barátom; szent lesz!  Barátom; bűnös is lesz.   SIMUL… A pecsét rákerült, az áteredő bűn, és a diabolosz pedig minden erejét beveti, hogy ez a pecsét lekopjon róla. Hatalmas harc, elesések sorozata, a nyomorúságunk fájdalmas megtapasztalásai, a péteri árulásaink megalázó, gőgjeinket elporlasztó esetei, és:  a KEGYELEM  minden egyes hűtlenségünk,  és péteri könnyeink, bűnvallásunk utáni felsimogató, újra felépítő boldog élménye. A tékozló fiú történetét maga Jézus mondta el… Nagy-nagy titok az isteni didaktika, pedagógia… Egy biztos, hiszen ezt is Ő mondta;  „akinek sok bocsáttatott meg, az nagyon szeret.”

A hívő ember a  részek helyett az egészet látja, s az eszközök helyett a cél minden kincse. Ha válaszút elé kerül, akkor habozás nélkül kész mindenét inkább elhagyni/elveszíteni, mint Istentől elszakadni, mert Istenben látja az EGYETLEN értéket, a  végső célt, a beteljesedést. Mély fájdalmat él át, ha gyengesége, esendősége miatt olykor valakit, vagy valamit mégis az egyetlen, az ÖRÖKKÉVALÓ, a  LÉT elé helyez. A hívő embernek még az elesése is Jézus-irányú… Ő a századik bárány. DE: bá-rány!!!  Itt él a világban, de nem a világgal. Soha nincs egyedül. Ismeri a Dániel vermét, de látja a verem mélyébe is behatoló fénysugarat.  Sokszor szomorú, gondterhelt, de  mégis derűs.  SIMUL.  A külső körülmények, és gyenge ereje lehorgasztják a fejét, de  belül, végtelenül boldog. Nos, hát ilyen „összetett” lény a hívő ember, ennek minden velejárójával együtt…   Tudja, hogy bármennyit is tanult, bármennyit is tapasztalt ebben a világban,  bármennyire is szereti az igazi kultúrát, és a teremtett világ szépségeit, bizony; ő egy nagy SEMMI a VÉGTELENHEZ képest, tudja;  „mid van, amit nem úgy kaptál?”  Ezért megköszöni minden reggel az ébredést, s hálát ad minden este a Jézussal eltöltött napokért.

Bízva-bízik az örök pillanatban, hiszen, ezért az örök pillanatért halt meg személyesen őérte Jézus Krisztus a kereszten.   –  Nagy boldogság, sőt; az EGYETLEN  boldogság eljutni a hagyma harmadik rétegéig…   No, és hatalmas, kiváltságos állapot, mert:

 

                           „A HIT UGYANIS  NEM  MINDENKIÉ.”  ( II.Tessz. 3,2.)

 

 

(Az „Emberi szellem tágasságáról” sorozatom sajnos fordított sorrendben áll itt, tehát értelemszerűen kell a sorrendet kiválasztani, vagyis lefelé görgetni.))

Viktor Csatószegi

 

  TŰNŐDÉS AZ EMBERI SZELLEM TÁGASSÁGÁRÓL. III. (bef.) rész.
   (AVAGY: A MŰVÉSZETEK IZMUSAIRÓL  - BENNEM.)

A II. részben a festészetre fókuszáltam, bár, amint ezt kifejtettem,   a művészetek egyik ágát sem lehet elválasztani a másiktól, mert gyökérzetükben, és végső céljukban elválaszthatatlanok. A homo sapienst, az imago Deit, élmények, hatások érik, s ezeket egyikük fába, kőbe, márványba, agyagba vési,  vászonra festi, mások leírják prózában, lyrában, s végül vannak, akik mintegy űrrakétába űlnek, meghaladják a materiális instrumentumokat, és minden, a legbensőnkben feszülő  érzést, gondolatot zenébe sugározzák.

(Nem tudom, átélted-e azt, amit én oly sokszor; beszéltem valakivel mély dolgokról, beszéltem sokaknak arról, ami engem betölt, és a végén azt éreztem, hogy csak a töredékét tudtam kimondani a bennem lévőkből. Megírtam egy levelet, és átolvasva, bizony, elégtelennek találtam. Van egy saját teóriám: sok ember érezte/érzi u.így, szenved emiatt a töredékesség miatt, vágyik a teljes önkimondásra, és -----így születtek meg a művészetek..... )

Úgy vélem,  ( szubjektív!!! ) a zene képes megközelítőleg a leghitelesebben, legteljesebben tolmácsolni az immanens, és a transcendens élményeinket. A megérintett, az elhívott, s éppen ezért hiteles zeneszerző és előadó művész olyasmit közvetít, ami a végtelenre nyitja fel a befogadni tudó ember szemeit.

Az I. részben már írtam az első zenei élményeimről, most szeretném megosztani a zenetörténet egyik hatalmas csúcsához, az impresszionista szerzőkhöz, és alkotásaikhoz való viszonyomat. Azokhoz, akik kiteljesítették mindazt, amiket prózában a szellemi testvéreik megírtak:  Verlaine,  Rimbaud,  Rilke,  no és - Proust... igen, aki őt olvassa,     /és nem csupán átfutja!/  az átélhet valamit abból, hogy mit is jelent a  tér/időn felülemelkedni, s mintegy a kozmoszból letekinteni erre a kis Terra bolygóra. Avatott művésze ő, az idősíkok egybeolvasztásának!  Szabadjon itt ajánlanom "Az eltűnt idő nyomában" c. 3 kötetes művét,  DE! előtte javasolt elolvasni Andre Maurois  "Proust" c. könyvét. Aki ezt megteszi, szerintem mesterfokon tudja-érzi, hogy mi is az impresszionizmus...

E szellemi vonulat három óriását emelem csak ki,  (ez nem tudományos alapossággal megírt tanulmány, hanem csupán ízelítő, kedvcsináló vázlat!)  Respighi, Ravel, és Debussy fémjelzik számomra leghitelesebben ezt a korszakot/stílust.  Egy emlékemet szeretném megosztani 15 éves koromból:  délután volt, tanultam a másnapi leckéket, s két tantárgy közötti szünetben meghallgattam Ravel Boleróját. Egyszercsak behúnytam a szemem, és megképződött az alábbi jelenet: Valahol, tán az Alpokban, a hajnal kezdetén, egy pásztor tereli felfelé a nyáját. S ahogy egyre magasabbra érnek,    - e zene közismert, ismétlődő, és fokozatosan erősödő alapmotívuma közben,-     a nap emelkedik, s minden percben más-más fényeffektusokkal aranyozza be  a csodás tájat...Szinte ott voltam!!!  "láttam" a pásztor arcán tükröződni az eléje táruló szépség feletti meghatódást.  ( Akkor még nem sejthettem, hogy ebben az   élményben a valóságban is részem lesz
nyáj nélkül...     a Jung Frau csúcsán állva, 3.400 m.-es magasságban.)  Ez az emlékem is tkp: impresszió, amit a Boleró bennem kiváltott. CSAKIS:  BENNEM.  Ravelból ezt a zenét egy hastánc váltotta ki. Minő különbség...

Debussy... ő az, aki     -hála érte,    nem írt program zenét. Hallgatása közben félre kell söpörni a fogalmi gondolkozást, s mindenfajta racionalitást. Az észt ki, a szívet be!  Ezután a lélek fínomhangolása. Leűlsz egy fotelba, a sztereó pontba,  s kb. abba a lelkiállapotba kerülsz mint én, egykor abban a csónakban Tihany felé sodortatván az áramlattal... Bizony.  Ha most élne Debussy, és elmesélné személyesen nekem az érzéseit, az impresszióit, az csak gyenge szófecsérlés lenne  ahhoz képest, amit ő átadott nekünk a megismételhetetlen zenéjében. Tette ezt olyan dallamszövéssel, hogy azt bárhol meghallom, az első 5 mp.-ben biztosan felismerem; ez az ő muzsikája!
Tán, olyasféle hatást vált ki belőlem, mint nemrég, amikor a kertemben megszólítottak azok a lombhullatta faágak...
( Alias: Pilinszky.)  -   Ízelítőül ide másolok néhány címet alkotásaiból,  s már csupán e címekből is kiérezhető, mi is az impresszionizmus:  "Tükröződések a vizen."   "Harangok a lombokon át."    "És a hold bevilágítja a hajdani templomot."   ((NNNNa tessék;  Csontváry:  "A taorminai görög színház romjai."  Pardon. ))
Ezzel az élménnyel nem lehet betelni. De az egész impresszionista művészettel sem!

Témám szemezgetésének, szubjektív értékeléseimnek ezzel a végére értem. Végére??? No, nem!  Csak erőszakkal véget kell vetnem e kalandozásnak, a végtelen szépség megosztási kísérletének.

Hiszem, és tudom, hogy az összes művészeti  "izmusok", amelyek egyetlen Forrásból fakadtak, a tér/idő elmúltával egyetlen, csodálatos szün-phoneia vá,= együtthangzássá teljesednek ki, s mint egy gótikus katedrális a puszta létével, hatalmas Glóriává
lényegülnek át,


             IN SAECULA  SAECULORUM

TŰNŐDÉS AZ EMBERI SZELLEM TÁGASSÁGÁRÓL.    II.rész.
                                     (Avagy; a művészetek izmusairól  -  BENNEM. )

Az I. részben leírtak után most csak az a kérdés, hogy számomra kik a legkedvesebb, legfontosabb impresszionisták?  (Amint az I. részből kitűnt, ez egy szubjektív írás,tehát nem kánon, a te számodra kedves barátom, természetes, hogy más nevek sorakoznak fel.) Az alább következő felsorolásban mindegyik auctornál közös vonásnak látom a felesleges részletek kihagyását, vagy pedig az éppen csak fínom jelzését. A festészetben egy "elnagyolt" vonás, az irodalomban egy zárójeles, és marginális utalás, s a zenében egy legato, v pianissimo. Igen, mert a LÉNYEG mindegyik műfajban az, ami érzelmi hatást vált ki, az alkotó erre koncentrál, s a helyzet paradoxona pedig az, hogy e lényeget nem lehet realiter kiábrázolni...  Ezért van pl. Monet képein a napsütés, ill. a napfény visszatükröződése rejtelmes ködfátyolba burkolva legtöbbször. Számomra ez hatalmas élmény! ...a napút színek.... Nála a kerti virágok ábrázolása egy botanikus számára:botrány, pedig ennél tökéletesebben "elmesélni" egy gyönyörű kert hangulatát,  (azt a hangulatot, amit  AZ A LÁTVÁNY ÉPPEN AKKOR, BENNE KIVÁLTOTT,) senki sem képes   Mintegy misszionáriusnak tartotta magát, aki az ecsetjével hirdeti az Igét. Én is annak tartom őt, a furcsaságai ellenére, dehát    -kérdem,-   .  a legtöbb genie nem ilyen???   Kiválasztott fája: a cédrus.  "Zarándoklás a cédrusokhoz"  és a csúcs;  "A magányos cédrus".....   Lehet, hogy az én hyper-asszociációs őrületem teszi, de valahányszor hosszabban elidőztem e bámulatos, mintegy transcendens alkotása előtt, mindíg  a következő élményeim ugrottak be:  1./ Jézus az olajfák hegyén, ott, az absolút elhagyatottságban, a vérrel verítékezés helyszínén. 2./ József Attila "Reménytelenül" c. versének utolsó versszaka...
Barátom; ezt a négy, rövid sort las-san olvasd, és legyen benned/körülötted teljes csend!!! Íme:

                      A SEMMI ÁGÁN ŰL SZÍVEM,
                      KIS TESTE HANGTALAN VACOG,
                      KÖRÉJE GYŰLNEK SZELÍDEN,
                      S NÉZIK, NÉZIK A CSILLAGOK.

"A semmi ágán...." Ebbe bele kell borzongani. Az a magányos cédrus is ilyen ágakat hordoz...

                                                          
                                                        
                                                          
                                                   


Ne rösteld, ha a harmadik, negyedik elolvasása után, kicsit nedves lesz a szemed...  E négy sor miatt szerettem meg, és fogadtam be Attilát. No, hát számomra ez a versszak, és a magányos cédrus    (festészet, és költészet,) egy tőről fakadnak. Az a fa, az a cédrus = "A" KOZMIKUS MAGÁNY... Azt sokáig nézni, ezt sokszor, elmélkedve, olvasni kell. ( Már kívülről tudom, ha álmomból keltenek is fel.) Számomra Csontváry az impresszionizmus non plus ultrája, akárkik, akármilyen címkéket is ragasztanak rá!!! Igen, meg kell nézni még a "Holdtölte Taorminában" c. képét, és "A taorminai görög szinház romjai"-t is. Elhiszem, hogy őt valóban az Isten hívta el, s adta neki ezt a csodás zsenialitást. Ugye; a zsenit pedig egy hajszál választja el az őrültségtől...  (Derkovits és Ék Sándor nem voltak őrültek…)

 

  TŰNŐDÉS AZ EMBERI SZELLEM TÁGASSÁGÁRÓL. III. (bef.) rész.
   (AVAGY: A MŰVÉSZETEK IZMUSAIRÓL  - BENNEM.)

A II. részben a festészetre fókuszáltam, bár, amint ezt kifejtettem,   a művészetek egyik ágát sem lehet elválasztani a másiktól, mert gyökérzetükben, és végső céljukban elválaszthatatlanok. A homo sapienst, az imago Deit, élmények, hatások érik, s ezeket egyikük fába, kőbe, márványba, agyagba vési,  vászonra festi, mások leírják prózában, lyrában, s végül vannak, akik mintegy űrrakétába űlnek, meghaladják a materiális instrumentumokat, és minden, a legbensőnkben feszülő  érzést, gondolatot zenébe sugározzák.

(Nem tudom, átélted-e azt, amit én oly sokszor; beszéltem valakivel mély dolgokról, beszéltem sokaknak arról, ami engem betölt, és a végén azt éreztem, hogy csak a töredékét tudtam kimondani a bennem lévőkből. Megírtam egy levelet, és átolvasva, bizony, elégtelennek találtam. Van egy saját teóriám: sok ember érezte/érzi u.így, szenved emiatt a töredékesség miatt, vágyik a teljes önkimondásra, és -----így születtek meg a művészetek..... )

Úgy vélem,  ( szubjektív!!! ) a zene képes megközelítőleg a leghitelesebben, legteljesebben tolmácsolni az immanens, és a transcendens élményeinket. A megérintett, az elhívott, s éppen ezért hiteles zeneszerző és előadó művész olyasmit közvetít, ami a végtelenre nyitja fel a befogadni tudó ember szemeit.

Az I. részben már írtam az első zenei élményeimről, most szeretném megosztani a zenetörténet egyik hatalmas csúcsához, az impresszionista szerzőkhöz, és alkotásaikhoz való viszonyomat. Azokhoz, akik kiteljesítették mindazt, amiket prózában a szellemi testvéreik megírtak:  Verlaine,  Rimbaud,  Rilke,  no és - Proust... igen, aki őt olvassa,     /és nem csupán átfutja!/  az átélhet valamit abból, hogy mit is jelent a  tér/időn felülemelkedni, s mintegy a kozmoszból letekinteni erre a kis Terra bolygóra. Avatott művésze ő, az idősíkok egybeolvasztásának!  Szabadjon itt ajánlanom "Az eltűnt idő nyomában" c. 3 kötetes művét,  DE! előtte javasolt elolvasni Andre Maurois  "Proust" c. könyvét. Aki ezt megteszi, szerintem mesterfokon tudja-érzi, hogy mi is az impresszionizmus...

E szellemi vonulat három óriását emelem csak ki,  (ez nem tudományos alapossággal megírt tanulmány, hanem csupán ízelítő, kedvcsináló vázlat!)  Respighi, Ravel, és Debussy fémjelzik számomra leghitelesebben ezt a korszakot/stílust.  Egy emlékemet szeretném megosztani 15 éves koromból:  délután volt, tanultam a másnapi leckéket, s két tantárgy közötti szünetben meghallgattam Ravel Boleróját. Egyszercsak behúnytam a szemem, és megképződött az alábbi jelenet: Valahol, tán az Alpokban, a hajnal kezdetén, egy pásztor tereli felfelé a nyáját. S ahogy egyre magasabbra érnek,    - e zene közismert, ismétlődő, és fokozatosan erősödő alapmotívuma közben,-     a nap emelkedik, s minden percben más-más fényeffektusokkal aranyozza be  a csodás tájat...Szinte ott voltam!!!  "láttam" a pásztor arcán tükröződni az eléje táruló szépség feletti meghatódást.  ( Akkor még nem sejthettem, hogy ebben az   élményben a valóságban is részem lesz
nyáj nélkül...     a Jung Frau csúcsán állva, 3.400 m.-es magasságban.)  Ez az emlékem is tkp: impresszió, amit a Boleró bennem kiváltott. CSAKIS:  BENNEM.  Ravelból ezt a zenét egy hastánc váltotta ki. Minő különbség...

Debussy... ő az, aki     -hála érte,    nem írt program zenét. Hallgatása közben félre kell söpörni a fogalmi gondolkozást, s mindenfajta racionalitást. Az észt ki, a szívet be!  Ezután a lélek fínomhangolása. Leűlsz egy fotelba, a sztereó pontba,  s kb. abba a lelkiállapotba kerülsz mint én, egykor abban a csónakban Tihany felé sodortatván az áramlattal... Bizony.  Ha most élne Debussy, és elmesélné személyesen nekem az érzéseit, az impresszióit, az csak gyenge szófecsérlés lenne  ahhoz képest, amit ő átadott nekünk a megismételhetetlen zenéjében. Tette ezt olyan dallamszövéssel, hogy azt bárhol meghallom, az első 5 mp.-ben biztosan felismerem; ez az ő muzsikája!
Tán, olyasféle hatást vált ki belőlem, mint nemrég, amikor a kertemben megszólítottak azok a lombhullatta faágak...
( Alias: Pilinszky.)  -   Ízelítőül ide másolok néhány címet alkotásaiból,  s már csupán e címekből is kiérezhető, mi is az impresszionizmus:  "Tükröződések a vizen."   "Harangok a lombokon át."    "És a hold bevilágítja a hajdani templomot."   ((NNNNa tessék;  Csontváry:  "A taorminai görög színház romjai."  Pardon. ))
Ezzel az élménnyel nem lehet betelni. De az egész impresszionista művészettel sem!

Témám szemezgetésének, szubjektív értékeléseimnek ezzel a végére értem. Végére??? No, nem!  Csak erőszakkal véget kell vetnem e kalandozásnak, a végtelen szépség megosztási kísérletének.

Hiszem, és tudom, hogy az összes művészeti  "izmusok", amelyek egyetlen Forrásból fakadtak, a tér/idő elmúltával egyetlen, csodálatos szün-phoneia vá,= együtthangzássá teljesednek ki, s mint egy gótikus katedrális a puszta létével, hatalmas Glóriává
lényegülnek át,


             IN SAECULA  SAECULORUM...

LEVÉLVÁLTÁSOM  A YOU TUBON.

 

 

Ferenc Tóth 6 órája.

@Viktor Csatószegi A szöveg majdnem jó,de hogy két sz@r közül kire kellene voksolni, vagy érvelni felesleges dolog, mert nincs jobb meg bal, csak két végzet. Tanú rá az elmúlt 30 év,hogy mivé lett az ország és benne az ember(?)! Szabó Lőrinc- BOLONDOK (vers)

 

Viktor Csatószegi1 másodperce

ad Ferenc Tóth:  Eltűnődtem soraid olvasása után, hogy ŐSIDŐK ÓTA létezik egy különös vonulat az emberiség szövevényes történelmében,  az, amelyet a pszichológia depresszívnek nevez. Csak néhány név, hatalmas időbeli ugrásokkal: Az ószövetségi Salamon, Goethe, Schopenhauer, /!/  Kant, a maga kriticizmusával,  Kölcsey, aki a "Vanitatum vanitas"  salamoni reminisztenciájával, és az általad idézett Szabó Lőrinc, aki így  ír a "Bolondok" c. versében:  "Nekem  minden egyforma már, s hogy az élet hogy múlik el, a másé, vagy a magamé, NEM ÉRDEKEL...."  ((Sz.Lőrinc életútja csupa-csupa éles kanyar,  hegyek, és mély völgyek váltakozása. Nagy tehetség, amellyel kompenzálta családi hátterének nehézségeit, de SOHA NEM VOLT SAJÁT IDENTITÁSA! Ide-oda csapódott, s boldogtalanná lett. ))  E szomorú vonulatnak, most egy újabb reprezentását fedezhettem fel bejegyzéseden keresztül, amelyben ez a tipikus kijelentés fogalmazódik meg:  "Nincs jobb meg bal, csak két végzet."   Nagy tisztelője vagyok Márai Sándornak, szinte az összes művei sorakoznak a könyvtáramban, olvasásakor megszűnök itthon lenni, ott ülök azon a helyszínen, ahol regényeinek szereplői vannak. Mégis, mégis elkeserít életének vége, annak a fenti életérzésnek a logikus következménye, amely egy pisztoly durranása teljesített be. Ennek a durranásnak a hangját, és  Edgar  A. Poe;  "A holló" c. versének iszonyatát  (  "S szólt a holló; SOHASEM!")  éreztem  meg soraidból. Kérlek, ne haragudj, amiért most kendőzetlen őszinteséggel reagálok.  Tudd; én is látom ennek a világnak a férgét, a totális káoszát, azt, amit az ókori görög drámáktól kezdve, a világirodalom, a zene, és a képzőművészetek elénk tártak/tárnak, és azt, ami nap, mint nap beömlik a lakásunkba a neten, és a híradókon keresztül. Nem vagyok vak, és süket sem... Ámde; nem mosok össze mindent, és mindenkit, a balt, a jobbal, a hazugságot az igazság   - olykor tétova, de tiszta szívvel -  keresőkkel. -Tudom, hogy az immanentiában mi van, de tudom hogy létezik egy ABSZOLÚT  IGAZSÁG,  AKI  felette áll, e káoszon, s Aki az egyetlen hiteles válasz, és megoldás. Igen, mert  transcendens valóság. S mert számomra létező valóság, ebből a látásomból fakad az örök derű, az optimizmus, és a félig töltött teás csészére nem azt mondom, hogy " a csuda vinné el, ez félig üres,"  hanem hálás szívvel, örömmel ezt mondom: "De jó, köszönöm, hogy félig tele van!"Kívánom, hogy sikerüljön levetned magadról azt a depresszív gúnyát, és tudj tiszta gyermekként  belekacagni a létbe, és kitágítani  annak a horizontját a végtelenbe. Hidd el; MEGÉRI!!!

Több

 

 

Tán 2 éve kezdtem el egy sorozatot;  „Tűnődés”  címmel. Tűnődtem az otthonról,  a könyvekről, a zenéről, a magányról, az emberi kapcsolatokról,  az asztal szakralitásáról,  a szavakról, az emberi szellemről, stb, stb. Most pedig nem hagy nyugodni , szinte belső kényszer sürget, hogy tűnődjek a

 

                                  KÉPEKRŐL.       I. rész.

 

Bizony, ez egyáltalán nem könnyű, nem egyszerű téma! A  „quod”      -amiről írok,-     sem egysíkú, no de a „quo”     -amilyen aspektusból szemlélem,-    egyenesen kimeríthetetlen.

Az emberi történet kezdetén jelen volt a kép. Ez nem fikció, archeológiai feltárások igazolják, pl. az Altamira barlang falán lévő állat rajzok, majd a Lascaux barlang freskói. /!!!/ Egyedül az ember képes belső kép létrehozására; un.belső látással felidézi,  s mintegy élethűen látja az elmúlt eseményeket, személyeket, természeti tájakat, vagy egy jelenetet valamelyik filmből, színdarabból. Képes absztrahálni is leírt szavakat/sorokat, én pl. „ott vagyok,” és „látom” azt a kúriát, amelyben Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” c. híres regénye játszódik, avagy u.csak őtőle a „Sirály” című művét is belülvalóként éltem meg. Kivételes zeneművészek részesei annak a karizmának, hogy az egyes hangok felhangzásakor látják annak a színeit!!! Igen! Ilyen személy napjaink egyik legnagyobb pianistája; Helén Grimaud. Istenem, :  hangok,-és színek…     Festmények…  Amit szavainkkal KÉPtelenek vagyunk kifejezni,  (mindig marad a kimondottak után sok kimondhatatlan bennünk…) azt próbáljuk évezredek óta átadni a képzőművészetek valamelyik ágával, de főleg; a zenével. Sok évvel ezelőtt ott álltam Drezdában, a Zwingerben, és  „testben-e, vagy testen kívül,”  időt nem érzékelve ittam magamba Tiziano csodás festményét; „Az adógaras” t.  Nincs az a pszichoanalitikus, aki vaskos kötetekbe foglaltan elénk tudná tárni annak a híres jelenetnek a mélységét, lelki rezdüléseit úgy, mint ez a karizmatikus mester a XVI.sz. elején. Csak két szereplője van e képnek; Jézus, és a farízeus. (Ellentétben Rubens „Az adópénz” c. művével, amelyen szinte nagy tömeg zsidó veszi Őt körül, s izzik a légkör, szinte tapintani lehet a készülő csapda vészhelyzetét.) Az  utóbbinak kő-kemény arca tükrözi a tőrbeejtés iránti elszántságot, rajta van a TÖRVÉNY számonkérésének     -mind a 613 nak….-      ill. annak megszegése esetén, a  hatalom megtorlásának eltitkolt terve.  Jézus arca pedig a rendíthetetlen nyugalom, a mindenen átlátó isteni fény végtelenségét reprezentálja. Tán ott éreztem át a művészet szakralitását, a Biblia tanítását szolgáló, azt megvilágító szerepét, teljes mélységében. Igen; nekünk szükségünk van képekre, amelyek érzékelhetővé teszik számunkra mindazt, ami lényegüknél fogva meghaladja az öt érzékszervünk által megragadható tartományt. A hitünk lényege: kegyelem, tiszta spiritualitás, befogadása mindannak, ami KIJELENTÉS, és befogadása a KIJELENTŐNEK= JÉZUS KRISZTUSNAK. Ez a legtisztább, legvalóságosabb látás. ÁMDE: az igazi, az ihletett művészet segíti a mi erőtlen, támaszra szoruló emberi valónkat eljutni a fizikai létünk határvonaláig, addig, amelyen átlépve, már SZÍNRŐL-SZÍNRE LÁTHATUNK. –   Tán ezt érezte meg az Egyház akkor, amikor az írás/olvasás csak a kevesek kiváltsága volt, és kézbe adta a széles tömegeknek a Biblia pauperumot= a szegények képes Bibliáját, valamint akkor, amikor a templomok mennyezeteit, falait, ólomüveg ablakait bibliai jelenetekkel töltötte meg. Mindezek jelentőségének ismeretében láthatjuk, hogy nem véletlenül tartották nagy becsben, tiszteletben évszázadokon át, a mai napig, a valóban ihletett, megérintett festőművészeket. (Fogalmam sincs, hogy kik, és milyen számítások alapján határoznak meg egy  Rubens, Tiziano, Raffaello, Veronese,  Rembrandt, Vermeer, stb. mű pénzre átszámított értékét… Vagyis mindazt, ami pénzben kifejezhetetlen. Dehát –ilyen világban élünk.)

Számomra az a fantasztikus csoda, hogy az anyagi komponensekből     - vászon, festékek, ezekbe belekevert kémiai anyagok,    - összeállt műalkotások, miként képesek magukban hordozni, s onnan felénk sugározni supernaturális, olykor transcendens tartományt??? No, hát ez is az emberben élő Pneuma élő bizonyítéka! Persze, hiszen az ember= imago Dei !!!  

Tudjuk, hogy teljesen más stílusjegyeket hordoz a nyugat, és a kelet képzőművészete, de mindkettő a legősibb időktől kezdve van jelen az ember életében, és mind a két térfélen egyformán szolgálja az emberlét felemelését, kiteljesedését, transcendentálását. Az otthonainkat, létezésünk intim-szféráját szálláshelyből meghitt, fészekmeleggé varázsolja. Páristól Tókióig, Berlintől Athénig. /Szentpétervárt sem szeretném kihagyni.)

A következő részben arról kívánok tűnődni, hogy a képek körül miért, és mekkora harcok, ütközések folytak/folynak a világban, de nem csupán a profánumban, hanem a vallás világában, úgy az Ó, mint az Új Szövetség teljes vertikumában. Mi ennek a filozófiai, és a teológiai háttere? Miért jellegzi meg ez, a mai kereszténység/keresztyénség kétféle arculatát? Roppant izgalmas kérdés, szeretném ezt boncolgatni, kutatni egyetemes látással, biblikus, egyháztörténeti, -és lélektani szempontok alapján.

 

De: mielőtt ennek nekifognék, elégtelenségem tudatában kikönyörgöm a Lélek segítségét…

 

 

 

                               TŰNŐDÉS  A  KÉPEKRŐL.    II. rész.

 

Kisebb kényszerszünet után, végre folytathatom tűnődésemet a képekről, ezekről a valóságos csodákról, úgy filozófiai, teológiai, mint művészettörténeti aspectusból. Maga a kép = anyag, de az  szellemi vetülete az alkotójának és amennyiben szakrális a témája, szellemi tartományt tükröz. Az első részben használtam egy kifejezést; „Imago Dei”.  Ez nem csak az emberre vonatkozik, hanem az embernek arra a belé kódolt képességére is, hogy megjelenítse, vagy legalábbis megközelítőleg ábrázolja azt, ami „egészen más”. A transcendentumot. A létezők számára Őt, Aki minden érzékelhető feletti Lét. Az ihletett, a megérintett művész    - csakis ilyenekről írok,-   pár ecsetvonással is kiábrázolja, vagy legalábbis megsejteti azt, ami bennünk él rejtetten, s ezt szavakkal lehetetlen kifejeznünk. Olykor egy háttér színárnyalata többet mond nekünk, mint egy többoldalas tanulmány. Most látható a Csontváry kiállítás. Érdemes megnézni a „Magányos cédrus”-t, s elámulni a fa hátterén. (Is.)  Nézzük, vizsgáljuk bár a művészettörténet összes korszakát, mindig, és mindegyik művésznél szinte „megszólal” a mű, és arról beszél nekünk,    -persze, ha nem végig rohanunk a tárlaton, hanem nyitott szívvel meg-meg állunk, és nem nézzük a karóránkat…-   hogy több az a táj, mélyebb értéket hordoz az a portré, mint amiket/akiket a napi forgolódásaink közepette megpillantunk. De ehhez csönd kell, gyűjtöttség, befogadó készség. No és azért szükséges tisztában lennünk azzal, hogy az alkotó melyik században, s melyik stílus korszakban élt, valamint azzal ,hogy ki,/kik voltak rá hatással, milyen életrajzi adatai maradtak ránk, és    -ez csak az én egyéni véleményem,-   hogy érték-e, s milyen zenei-irodalmi hatások? A kép valamit mondani akar nekünk: érzelmeket, világszemléletet, bánatot és örömet, letargiát, és eufórikus boldogságot. Mindezt színekkel, és formákkal. Mióta ember él e földön, vannak érzelmei, meglátásai a világról, és ezeket KI KELL MONDANIA A LELKE MÉLYÉBŐL, MEG KELL OSZTANIA MÁSOKKAL.  Az egyik csoport teszi ezt irodalmi keretek között, a másik zenébe önti, s végül sokan a képzőművészetek valamelyik területén akarják/tudják kimondani a szubjektív önmagukat. Nos; éppen ezek miatt volt, van, és lesz festészet, ameddig ember él e földön. E keretek között lehetetlen mégcsak felvázolni is az egymást követő  (tán inkább: egymásba folyó?) stílus korszakokat, nem is ez a célom. Engem az motivált e téma feletti tűnődésre, ami magasan felette áll ecsetnek, vászonnak, korszakoknak, s ami definiálhatatlan; a képek szakralitása, forrásának, és végső céljának megragadása. Az, hogy mi a titka annak; olyan katarzist él át a „látó” ember egy ihletett művész alkotása előtt, mint Bach, Beethoven, Mozart, Debussy, stb. muzsikájának befogadása közben. Mint a Jung Frau csúcsán, vagy a tenger partján szemlélődve. Mint a Csörgő patak mellett, egy farönkre ülve. Ennél több csak egy csendes adoratio, vagy egy éppen olvasott Ige megragadó csodája lehet. Igen; valami titkot ültetett belénk az Úr, ami betölt, növekedik, feszít, és szétfeszít barátom! S ezt nem lehet magunkban tartanunk. No, az igazi, az elhívott/elküldött ígehírdető szolgálata is ilyenféle…  „Ígét hirdet” a festőművész, és a szobrász is, ha megkapta a holisztikus látás karizmáját. ……és jönnek, jönnek ők generációk ezrei óta, sokan a hagyma első, sokan a második, és kevesen  a harmadik rétegén élve. Mindegyikük ÉRTÉK, múzeumok és kiállító termek ezrei tárják elénk mondanivalójukat.

Ezek után én most a virtuális hagyma harmadik rétegén élőkkel, ill. az általuk alkotott képek csodájával kívánok foglalkozni. Ezek a művészek HIVATÁST KAPTAK/KAPNAK. Illések, Jeremiások, és a Patmosz szigetén apokalipszist író János apostolok ők… Látható formába önteni a láthatatlant, színeket adni a szellemi létezésnek valami olyan dolog, amiről Jeremiás írt;  „Csontjaimba rekesztett tűz.” Vagy Pál, amikor megvallja; „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!”  Hány olyan művész életrajzát olvastam, amelyekben elmondják, hogy inkább koplaltak, lemondtak sok mindenről, csakhogy megvehessék azt a vásznat, ecseteket, festékeket, amely eszközökkel kimondhassák a bennük élő csodát. – Az egyetemes vallástörténet bizonyítottan állítja, hogy a legősibb kultúrák     - maya, inka, stb.-   mindig alkalmaztak képeket, szobrokat a maguk vallási szertartásaihoz, évezredeken keresztül. S most egy roppant érdekes, de inkább:fontos dologról kell írnom. A legújabb vallástörténeti, valláslélektani kutatások szerint, tévesek azok az állítások, hogy magát az anyagot  / fát, követ, agyagból készített formákat/ imádták. Nem!!! Hanem azokat az istenségeket, szellemi lényeket, akikről nem tudtak sokat, csak annyit, hogy léteznek, s valamiképpen megjeleníteni akarták őket, de tisztában voltak azzal, hogy ez a megjelenítés nem azonos a láthatatlannal. Nota bene: hol volt még akkor a kinyilatkoztatás??!! Igen, az embernek elemi igénye, hogy közelebb hozza magához az öt érzékszervével elérhetetlent. Kezdettől fogva tudott  /természetesen csak homályosan/  egy magasabb létrendről, és erről próbált valami elmondani formákba öntve.  Gondolod barátom, hogy ezt a sejtést, és a vágyat a szellemi világ után csak úgy, véletlenül agyalták ki? Már a kezdet kezdetén „Isten Lelke lebegett a vizek felett.”  Ez a Lélek tán nem munkálkodott a kinyilatkoztatás előtt???

Folytatom.

                                        TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.    III. rész.

 

Amint azt már jeleztem, ez a sorozat nem művészettörténetről szól, arra csak rövid utalást tettem, s még csak stílusok bemutatásáról sem, hisz mindezeknek hatalmas irodalma van, jobb gimnáziumokban oktatják, s a Képzőművészeti Egyetemnek  legfőbb tárgyai.  Magáról, a kép filozófiájáról már írtam, s most a kép teológiájáról szeretném kifejteni látásomat úgy, amint az bennem van, ahogy mindez belém integrálódott. Tehát egyetlen hivatalos tézist, egyetlen más auctort nem kívánok alapul venni, elvégre az egész profil-oldalamat eddig is, vállaltan a saját kútfőből merítettem.  (Az persze más kérdés, hogy mindaz, amit  eddigi életem folyamán tanultam, olvastam,  sok előadásból merítettem, összeáll valahol legbelül, ezeket a központi én egységbe rendezi, s csak  azt tartja meg legvégül, amikkel azonosulni tud.)

Már írtam arról egy másik sorozatomban, hogy mi nem tudjuk teljesen kimondani önmagunkat, gondolatainkat, érzéseinket a szavainkkal, pedig erre nagyon vágyunk, érezzük, hogy minden kimondott, vagy leírt mondatunk után marad bennünk valami kimondhatatlan… Különösképpen így van ez a transcendens világgal kapcsolatban, hiszen az már „a bovo”  kimondhatatlan!  Érezni az Ó-Szövetség  nagyjainál, prófétáinál, de különösen Szt.János apostol írásaiban,  (különösen a Jelenések Könyvében!)  hogy csak úgy feszül benne a sűrített élmény, a Szentlélektől való megérintettség tüze, és;  gyötrődik,  verejtékezik  mindezeknek a szavakba öntési nehézsége miatt. )  Ezt élik át a képzőművészek is,  az ihletettek…  Igen; ők másképp, és mást látnak, másképp, és mást hallanak, mint a hétköznapi, prózai életet élő emberek. Erről vallott Bogányi Gergely zongoraművész is, amikor a Zeneakadémián bemutatták az ő tervei alapján elkészített új zongorát. Elmondta, hogy bár nagyszerűek az eddigi márkás zongorák, de ő belülről más, többet nyújtani tudó hangzásképről álmodott.  Szinte önkínzásig menően töprengtek/töprengenek a festőművészek is, amikor a hitükről, istenélményükről, egy-egy bibliai jelenet megalkotásáról határoznak.  Erről számtalan életrajz, önéletrajz beszél nekünk.

A vallási életnek szerves része volt ősidők óta      -márcsak a fentiek alapján is,-     a kép, a szobor, s az egyéb műalkotások.  A kinyilatkoztatás előtti pogány templomokban ott voltak már. Nekünk öt érzékszervünk van, és emberlétünk alapvető igénye, hogy amit ezekkel nem tudunk megragadni, valamiképpen mégis érzékelhetővé tegyük.  Az már a szellemi fejlettségnek egy magasabb foka, amikor az egyes ember absztrahálni, elvonatkoztatni,  mondanám: spiritualizálni képes.  Amikor már nem szorul semmiféle  materiális mankóra…  AMIKOR  A SZÓ, A VERBUM DEI megérinti, s nem ő akar megragadni valamit, hanem őt ragadja meg az a csodálatos SZÓ…

Akkor tkp. hogy is állunk a képekkel teológiailag?  Lépjünk vissza az időben addig a pontig, amikor Izráel néppé, s nemzetté lesz. Igen, szükséges az ó-kor történelmének ismerete, ez minden teológiai fakultás alaptárgya  „Ószövetségi introductio  (bevezetés)”  címen.  Az Úr kiválasztotta ezt a kis nomád, pásztor népet, és  szövetséget kötött vele. A hébereket, ezt a kis népet, irdatlan, hatalmas pogány nemzetek és törzsek vették körül, amelyek politeizmusban=sok istenhitben éltek. Szobrokat, képeket imádtak /ill.azokat az isteneket, szellemeket, akiket ezek ábrázoltak,/  de tudnunk kell, hogy Izráel is ilyen volt, mielőtt megszólította volna az Örökkévaló!  Hosszú-hosszú folyamat után jutott el ez a kis nép az Úr megismeréséig, a belé való gyökerezésig. Féltő, óvó szeretettel akarta megóvni őket a bálványok    -idolok-   imádásába való visszaeséstől, és a környező nemzetek rossz hatásától.  Így, ezen történelmi keretek ismeretében érthető, hogy az első szövetségnek fundamentális pontja lett   AZ ELSŐ PARANCSOLAT .

"Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek idegen isteneid előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lenn a földön, vagy a vizekben, a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket." (Kiv 20,2--5)  

"Írva van ugyanis: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!" (Mt 4,10)

Ekkor Ő „Deus absconditus” =elrejtőzött Isten volt, s végig az is maradt az Ó-Szövetségben. Soha, senki nem láthatta, Mózes is csak mintegy hátulról, amint elvonult a felhők között.  Ő az EGYETLEN ÚR, rajta kívül nincs más, igaz Isten.  Ő nem akart egy lenni a sok száz isten közül, és így azt sem tűrhette, hogy a választott nép gyakorolja a monolátriát.   (Ez a teológiai szakszó annyit jelent, hogy egy-egy népnek/törzsnek van fő-istene, de tiszteli a környező népek isteneit is, és azoknak a képeit, szobrait is.) Nos, hát ezt nem tűrte, és ezt tiltotta meg  féltő, óvó szeretettel a Mindenható. A kiábrázolhatatlan, Ő, aki „egészen más.”  Bizony, keserves küzdelem volt e téren ennek a gyönge akaratú, nyakas népnek a vezetői, és a nép törzsei között. L: az aranyborjú esetét a Sínai hegy tövében…

Folytatom az Új Szövetséggel.

 

                                     TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.  IV. rész.

 

A III. rész ott fejeztem be, amikor Izrael gyötrelmes vívódásokon ment keresztül a bálványok elhagyásától kezdve,  az egyetlen Úr elfogadásának útján, a szövetségkötésig. A Makkabeusok korára már eljutottak Jahwe kizárólagos imádásáig, s ezért hősies vértanúságot is vállaltak. (A három ifjú a tüzes kemencében.)

A teljesen új, a teljesen más,  Jézus Krisztus  közénk testesülésével történt. A rejtőzködő, a senki által nem szemlélhető Úr, aki hol tűz,és láng formájában jelent meg, hol a felhő oszlopban ment a vándorló nép előtt, hol pedig a szellő suttogásában, íme; INCARNATUS EST= megtestesült, in carnis, hússá lett… emberré lett. Látható, tapintható, úgy, amint KIÁBRÁZOLTA önmagát. Három dimenziós, valóságos emberré, Aki „mindenben hasonlóvá vált hozzánk, a bűnt kivéve.”  „Fülöp! Aki engem lát, látja az Atyát is!”  Teofánia… Térdre!!!   LÁT-NI LE-HET AZ IS-TENT!!!!!!!   Ettől a pillanattól kezdve       -sok minden egyébbel együtt,-     megszűnt az ábrázolás tilalma.  Izrael már rég önálló nemzet, szó sincs immár a környező  törzsek bálványimádásának átvételéről, és a monolátria  fertőzéséről. 

Ami engem meglepett pár évvel ezelőtt, az, hogy több, tudományos írás került a kezembe, amelyek beszámoltak a legújabb archeológiai kutatások eredményeiről, s az ásatások folyamán előkerült palesztinai zsinagógákról.  Ezek falain ott láthatók a bibliai ősök képei, valamint jelenetek az évezredes történelmükből. Egységes kutatói álláspont; az első négy évszázadban ez teljesen természetes volt, és csak utána jött a tilalom, ezt követően csupán nonfigurális, vagy geometrikus ábrázolásokat engedélyezett a rabbinátus, Tehát Jézus korában nagyvonalúan kezelték ezt a kérdést.  S még egy fontos tény:  ezeket a képeket nem valamiféle emlékként tekintették, hanem olyan elbeszélésnek, (haggada,)  amely jelenvalóvá, élővé tette számukra az üdvtörténet eseményeit!  Egy hiteles személy mondta el nekem régen, hogy a széder- esték, a hanuka ünnepük, stb. nem csak mementók, hanem megjelenítő alkalmak, mintegy ővelük történik meg itt, és most mindaz, ami a Bibliában leíratott. No, és most következik a nervus rerum; az őskeresztény katakombák feltárásakor ott találták az oda eltemetett ker. vértanuk képeit, különféle ker. szimbólumok ábráit. Ezek a képek áttételesen mindig a Krisztusban elhúnytak feltámadásáról akartak tanúskodni. A korai ker.ség képei mindig misztérium jellegűek, többet akartak mondani, mint ami látható rajtuk. Minden Jézusra utalt,  (mégha csak az Őbenne hívő, Őérte életüket adó mártírokat ábrázolta is,)  és Jézus emberi személyén túl, az Atyára. Tehát; az első ker. századokban nem látták ezen instrumentumok által veszélyeztetve a krisztocentrikus lelkiséget.  Igen, dehát a sátán nem azért diabolosz, hogy mindezt   /mint ahogy szinte mindent…/ össze ne zavarjon-keverjen….   Ismét eljött, immár ker. köntösben a bálványimádás veszélye, s ennek nyomán a gyilkos rombolás, amelyet az egyháztörténelem „ikonoklazmus” nak , képrombolásnak nevez. A bizánci császárság korában vagyunk ekkor. Íme; itt a gyökér, az a gyökér, amelynek hajtásait a mai napig szenvedi az egyetemes, (felekezeteken túli) kereszténység.  Három fő csoportot látok én most a képekkel kapcsolatban:  1./ Az Ortodoxia,  2./ A katolicizmus,  és a 3./ protestentizmus.   Az  utóbbiban is vannak lényeges különbségek, pl. teljesen más egy evangélikus templom belseje, mint a reformátusé. Emlékszem több németországi utamra, amelyek során belépve egy ev. templomba, az első pillanatban azt hittem; katolikus templomban vagyok…

Majd innen folytatom.

 

                                           TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.     V. rész.

 

A kép teológiájának kutatását tán nem is lehetne jobb területtel tovább folytatni, mint az ortodoxia. A Kelet misztikus világa, a csend, s a jelképes ábrázolások, mozdulatok ősi területe. Ezt a mi bolygónkat valójában  /etnikai, kulturális, és vallási szempontból/  két térfélre lehet osztani; kelet,-nyugatra. E kettő totálisan eltér egymástól, mindhárom vonatkozásában. Azt hiszem, mi nyugatiak, az értelem, a logika, a görög-római filozófia, no meg az idő rohanva történő felhasználóiként,  SOHA nem fogjuk megérteni a keletet, legfeljebb csak megsejteni annak a világnak a mélységeit. Most két olyan alkalom jut eszembe, amikor nekem sikerült ez a megsejtés. Először akkor, amikor elolvastam Hajnóczy Rózsa vaskos könyvét; a „Bengáli tűz” címűt. Ő Germanus Gyula feleségeként 3 évet töltött az indiai Santiniketánéban, amelynek híres egyetemén      -Rabindranath Tagore alapította,-      meghívott tanszékvezetője volt a férje. Invenciózus nő lévén, s mert  volt rá ideje, kereste-kutatta India „lelkét.”  Nos, ennek a 3 évnek a naplója ez a könyv.  Ha jól emlékszem, legalább 8-10 oldalon keresztül számol be arról, hogy az egyik közeli hegyi barlangban élő  rishi fogadta őt, és hosszan beszélgethetett vele.  Rishi=látó embert jelent, tehát aki látja mindazt, ami túl van ezen a világon… H.R. remekül tudta visszaadni ennek a remetének a gondolatait, és azt a miliőt, azt a kisugárzást, ami körülvette őt. (E sorok megkezdése előtt megpróbáltam e könyvben megkeresni ezt a részt, de hát 789 oldal között ez nem sikerült. Nagyon ajánlom a megvételét, a Szépirodalmi Könyvkiadó hetedik (!) kiadása, 1972- ben jelent meg. Döntöttem; a most olvasásom alatt álló könyv után, ezt mégegyszer elolvasom!) – A második ilyen élményem egy Gyulán töltött hét alatt történt, amikor beléptem az ottani ortodox templomba, ahol éppen folyt a szent liturgia…. ikonok,  s maga az ikonosztázion… és a pópa mély baritonja, amint a jellegzetes bizánci tónusban énekelt. Mindezek együttese valamire felnyitotta a szemem: nem a ráció a világ  csúcsa…. Ja!!! dehogyis két alkalom volt! Három! Mégpedig zenei alkalom. Rachmanyinov: Chrisostomus Szt.János liturgiája. E mű megnyitja elöttünk az orosz ortodox lélek belső világát. Csodálatos! S végül; mintha a PAX tv ehhez a tanulmányomhoz akart volna ma segítséget nyújtani, ortodox liturgiát sugárzott, csekély 2 óra, valahány perc hosszúságban… Megnéztem a holnapi, vasárnapi műsort, akkor  14 00- 16 10-ig fog tartani. Valaki egyszer azt mondta nekem huncut képet vágva, „Náluk csak az első 3 óra  fárasztó, a többi 5 már fel sem tűnik…”  Igen, keleten teljesen más az idő érzékelése, értékelése. A gondolatok, érzelmek, a szív világa az, és én nagyon szeretnék ebben sokat tanulni tőlük. Amit hiányolok: az igehirdetésre szánt igen kevés idő, és azok sem tudják a nyugati embert betölteni, -de hát nem is nekünk szólnak… Kéne írnom a képek egy külön, speciális csoportjáról, az ikonokról. Hatalmas téma, mert az ikonok festése több, mint képzőművészet, több, mint vallási téma ábrázolása, ezek készítése élő hitet, belső látást, kegyelmi életet feltételeznek, külön szellemi műhelyekben képezik ki az erre kiválasztottakat. S akkor még nem is szóltam a kötelezően előírt ikonfestési szigorú előírásokról. Az ortodox ker. hívő számára ezek az ikonok kvázi: Teofániák. Érdemes tájékozódni efelől, csakis gazdagodni lehet lelkiekben!!!     - Ezek után a saját portámról:

 

                                         A KÉPEK ÉS A KATOLIKUS VALLÁS.

 

Mi középen helyezkedünk el az ortodoxia, és a protestáns testvérek viszonyulásában e téren. Ne feledjük el; 2000 év hagyományait, sokféle áramlat nyomait görgetjük magunk előtt, mint a Duna a kavicsokat. Sok-sok nemzet, kultúra, sokféle pogány náció integrálása, és a szellemi „létra” kül. fokain álló tömegek állnak e 2000 év mögött. Valóban tapintható Jézus hasonlata a piciny kovász, és a véka liszt arányáról. Lassan hatja át a kovász a hatalmas massza anyagát… Kérem; a késő középkorig a népesség közel 65%-a írástudatlan volt Európában!!! Hol  volt még akkor a nyomtatás? A Bibliát, és a kódexeket szerzetesek másolták kézzel pergamenre, és ezek csak szűk kör igényét voltak képesek kielégíteni. A hit alapvető tételeit vándor szerzetes papok prédikációi alapozták meg, és a Biblia pauperum=a szegények képes Bibliája, de hatalmas szerepe volt a képeknek is. Bibliai jelenetekkel, Jézust, a Szentháromságot ábrázoló freskókkal al-seccókkal, és míves, ólomüvegbe metszett ábrákkal voltak/vannak tele a kat. templomok. No, és minden olyan hitvalló, mártír, egyháztanító, képei is láthatók, élükön Jézus édesanyjával, meg az apostolokkal. Egyéni definicióm; ezek a képek MINDEN RENDŰ/RANGÚ EMBER SZÁMÁRA DIREKT ÜZENETEK. (Halkan jegyzem meg; a giccs képekről-szobrokról, amelyek sajnos tömegével léteznek szerte a világban, különösen a falusi templomainkban, nem kívánok írni…) Most pedig az én teljesen egyéni, szubjektív töprengéseim következnek, vállalva az esetleges anathémát…  Akik nem ismernek, azok számára bocsátom előre; én az un. „népi vallásosságnak” elszánt ellenfele vagyok. Jó lenne már a görgetett kavics-hordalékokat kilapátolni, és a színaranyat, s csakis azt megtartani, hirdetni, vele, és benne élni! El kell olvasni a híres, elismert néprajzkutatónak; Erdélyi Zsuzsannának a „Hegyet hágék, lőtöt lépék” c. könyvét, amelyben ismerteti, és bőséges válogatást ad az archaikus népi imádságokból, és az egyes tájegységek vallási kultuszaiból. Elolvasása után rögtön megérted barátom, hogy miről is beszélek… Arról, hogy a Szt.István kora előtti pogány szellemiség, leöntve vékony ker. mázzal, ITT ÉL KÖZÖTTÜNK!!!  Ez így nem tiszta hit, hanem mixtum! Egyedüli fundamentum Jézus Krisztus, az Ő Igéje=Szentírás, az apostoli tradició, s az elő századok e kettőre épült, és a zsinatok által definiált tiszta HIT. Ha ezen a szikla alapon áll az igehirdetés, és ha ezt sugározzák hitelesen a képek, akkor    -de a jelenleginél sokkal visszafogottabban,-   tudom elfogadni a képek jelenlétét, mint dekórumot, és mint megjelenítőit hitünk, s a 2000 évünk történelmének, teológiájának. De azt SOHA, SOHA nem tudtam elfogadni, hogy egy tárgynak      -a mégoly művészi, ihletett kivitelezésűnek sem,-     kultikus tiszteletet adjon bárki is, különösen hivatalos, az egyetemes Egyház liturgiájának keretein belül!  Nekem elfogadhatatlan, hogy egy képet, vagy szobrot úgy hordozzanak körül, s úgy mutassák fel, mint a Szentírást, és a Szent Eucharistiát!!! Ez skandalum! A létben     -ens/entis,-      két kategória van:  1./ A Teremtő, és  2./ a teremtmények.   A kinyilatkoztatást tartalmazó Biblia,=Isten Igéje, az Eucharistia=adequát módon Krisztus. Nos, e kettőt lehet, s kell felmutatni, s fizikailag, avagy lélekben leborulni. SENKI, és SEMMI más előtt!!!! Igen; a templomaink=otthonaink, s az otthonainkban ugye vannak szép képek, mert ezek, a függönyök, szőnyegek, fali kovácsoltvas díszek teszik a szálláshelyet otthonná. Ebben a szobában ahol most írok, a Szüleimről készült portré kép van a falon. De egyetlen pillanatig sem azonosítottam ezt a TÁRGYAT a Szüleimmel, jó ránéznem, mert emlékeztet rájuk, mintegy megjeleníti őket. Nos, a második, a lelki otthonunk falain is van létjogosultsága a képeknek, de soha nem aránytalan mértékben, mintegy „elfedve” az Ige és a Kenyér centrális helyét, jelentőségét! ….és….. a pásztoroknak, őrizőknek fáradságot, időt nem kímélve segíteni a széles rétegeket a járulékos elemek megkülönböztetésére, a lényegestől. Plébániai kis csoportok szervezése, és  biblikus igehirdetés, fokozatos teológiai tanítás. Ha ez megvalósulna, rögtön helyére kerülne a képek szerepe, a képek filozófiája, és teológiája… Szinte napi könyörgésem a Szentlélekhez; segítsen visszatérni bennünket az alaphoz. Merthogy senki nem vethet más alapot, mint a Jézus Krisztust!!!  Qui bene distinguit, bene docet… Fentebb írtam a képrombolásról. Ez erőteljesen elítélendő barbárság, hiszen értékes művészi alkotások is megsemmisültek, sok kultúrtörténeti emléktől lettünk megfosztva.  Ámde: fontoljuk csak meg, hogy emögött nem állt-e a bálványimádás pogány praxisa, vagy legalábbis annak a látszata? S vajon nem az ilyenek miatt felháborodott, ezektől megtisztítani kívánó purifisták lépték meg ezt, sajnos excesszusba torkolló módon???

Az igazi kép: eikon. Ahhoz segíti a belsőleg megnyílt embert, a hitben élőt, hogy a láthatón túl, az érzékelésen túlit szemlélhesse. Minden jónak, és művészi szépnek az Urát.-       Folytatom.

 

Ps: Miután aludtam egyet, fontosnak tartom pótlólag hozzátenni írásomhoz a következőket: A skolasztika  ismeretelméletének két fontos szava ajánlatos a képek teológiai szempontból való értékeléséhez. Ezek: a „quod”  =amit szemlélek,   és a „quo” = ahogyan, amilyen aspectusból/optikával szemlélem. Tehát; nem a képekkel, önmagukban lehet probléma, hanem mibennünk, a hitünk tisztaságával, (Jézus központú-e?) az értelmünk csiszoltságával, és az érzelmeink rendezettségével!   Ugyanis, ha egy művészi, és ihletett alkotást úgy tudjuk szemlélni mint egy nagyfokú értéket, amely quasi apokalipszis,  (elhúzza a leplet, a fátyolt a természetfeletti előtt, hogy érzékelni, megsejteni tudjunk belőle valamit,) akkor teljesen rendben van a dolog. De ha egy képet szakralizálunk, valamilyen természetfeletti erőt tulajdonítunk neki, s netán még hajlongunk, csókolgatjuk, megérintjük, akkor vedd tudomásul barátom; EZ A BÁLVÁNYIMÁDÁS BŰNE!!! Kérd ekkor a Szentlelket, hogy sürgősen rakja rendbe szívedben, és elmédben a quo-t… - Ellenkező esetben „A HIBA AZ ÖN KÉSZÜLÉKÉBEN VAN!”

 

Kedves Testvéreim! A fenti torzulások, atavisztikus jelenségek láttán, nekünk nem lehet, s nem szabad elveszíteni békességünket, de különösen nem szabad botránkoznunk, ítélkeznünk! Tudomásul kell vennünk, hogy a virtuális hagyma első, és második rétegén élők –ilyenek. Naponta kell értük könyörögnünk, mert a vallásos ember nehezebben tér meg, mint egy ateista, és; naponta HÁLÁT ADNUNK a tiszta, evangéliumi HIT ingyen kegyelméért. Nem vagyunk mi többek-jobbak, csak szívünkön piros pecsétek ragyognak… S ne feledjük; kicsi a kovász, hatalmas a vekni ,és benne a massza…idő kell hozzá, hogy áthassa. Más a kronosz, és más a kairosz. Az Úr Szelleme munkálkodik 2015-ben is, és örökkön örökké…

 

 

                                      TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.   VI./a rész.                              

                                        

Még néhány mondat erejéig visszatérnék a katolikus templomok képeinek problematikájához,és a kritikai megjegyzéseimhez, amelyeket fenntartok, de egy vonatkozását ide kell írnom a teljesség kedvéért. Az évszázadok során sok jelenség történt ezeken át, amelyeket kivizsgáltak nem hívő tudósok is laboratóriumi körülmények között, és ennek az eredményét kb. így fogalmazták meg: „A tudomány jelenlegi állása szerint, e vizsgált jelenségre magyarázatot adni nem lehetséges.”  Ilyen történések, s kivizsgálások a legutóbbi években is voltak, tehát a természettudomány mai, super-fejlett eszközeivel, műszereivel  végzett ellenőrzések sem tudnak magyarázattal szolgálni.  Pl. a híres Turini lepel esetében   sem, amelyet az amerikai NASA  laboratóriumában vizsgáltak lézerrel, C 14-el, és bizony a lepel anyaga, ill. a belé préselődött pollenek, valamint az , hogy a Krisztus kép anyagán festéket nem találtak, szintén csak azt a konklúziót eredményezte, hogy a tudomány jelen……  Ezeken töprengtem a tegnapi soraim lezárása után, és arra jutottam, hogy Isten adott számunkra jeleket, csodás eseményeket végig, az egész üdvtörténeten át!   Úgy az Ó, mint az Új Szövetségben. Ezeket felsorolni még csak vázlatosan sem kívánom itt. Elvégre:  „Istennek SEMMI sem lehetetlen!”  Ő megszánja az emberi Tamásokat, és a keresőket, azokat, akiknek kell még a mankó hitük megerősödéséhez. Jézus mégegyszer visszament a cenákulumba Tamás kedvéért. No, gyere ide, itt vagyok, látsz? Látod  ezeket a sebeket???  Akkor tedd ujjaidat bele ezekbe, TAPINTS, és LÁSS!  De ezután VALÓBAN láss!  S ekkor tudta kimondani ez az apostol azt a csodálatos exclamátiót;  „ÉN URAM, ÉN ISTENEM!”  a HITE annyira megerősödött, hogy a hagyomány szerint Indiában életét adta Jézusért.  ( „Tamás keresztények”)  Nem vagyunk egyformák, minden egyes ember egy külön világ. Isten hitre akarja juttatni a választottait, és ennek sokféle útja/módja van. Lehetősége van néki tehát arra, hogy pl. egy Őt ábrázoló képen át adjon jelzést valamilyen formában. Ezt én őszintén el tudom fogadni, mert ismerem a Szentírást.  DE, DE:  ettől a kép még kép, egy lepel még lepel marad. Tehát én nem ezek előtt borulok le, hanem az erre rászoruló gyermekeit ennyire, ilyen irgalommal szerető  Atyám előtt!!!  Hálával tölt el, hogy nekem bőven elég az, amit a szívemben/elmémben elvégzett, elég nekem a SZÓ, elég az, amit szavakkal nem tudok elmondani…  A felbontott tetőn át kötélen leeresztett multiplex sclerotikus  /”inaszakadt”/ embernek a legnagyobbat, a felülmúlhatatlant adta; megbocsátotta bűneit. Ennél nincs több!!!!!!!!  …és csak úgy, mellékesen tudod barátom; hozzá tette: „Vedd ágyadat, és menj haza.”  DE: ez a külső jel KELLET A  KÖRÜLÁLLÓKNAK!  No, valahogy így látom/érzem én a képek eme vonatkozását.

Krisztus, és az Ő MEGSZENTELTJEINEK képei nem csupán művészi alkotások, különösen nem fényképek. Lényegük abban áll, hogy a tisztán anyagi módon létezőkből kivezessenek bennünket, a belső érzéket felébresszék, és egy olyan új látásra tanítsák a „tejnek italával táplálkozókat,”  amely a láthatóban felfedezi a láthatatlant.

 Folytatom, s várhatóan le is zárom a képekről szóló tűnődéseimet.

 

 

 

 Mottók:  „Hittél, mert láttál. BOLDOGOK,  AKIK NEM LÁTNAK,  MÉGIS HISZNEK.”  ( Jn. 20, 29.) 

                   Hinni taníts Uram, kérni taníts…

                                       TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.   VI./b.

           /AHOGY EHHEZ A KÉRDÉSKÖRHÖZ A PROTESTÁNS TESTVÉREINK  VISZONYULNAK./

 

Elöljáróban: Amikor egy olyan témában szólal meg az ember, amelyet nem belülről/legbelülről ismer, akkor előtte két ajándékot kell elkérnie felülről.  1./  A teljes empátiáét, és  2./  az őszinte szeretetét. Ezekért könyörögtem, mielőtt elkezdtem az írást.  Azt az írást, amelyért valószínűleg többen összeráncolják a homlokukat, de én csakis azt vethetem „papírra,” ami a szívemben, és az agyamban van.  (Eddig is azt tettem.)  Pár mondat erejéig kitágítva a látókört a képektől, a kereszténység egészéig, szeretném megérni a köv. 2 szó eltörlését;  „mi” és  „ők.”  Különösen a gyakorta hozzátoldott  „bezzeg” szót… Igen, mert a virtuális hagyma 3. rétegén élőket  (l: a „Hagyma I.II.III. c sorozatomat,) egy Személy forrasztja egybe, Akit úgy hívnak; Jézus Krisztus. Mindazok, akik Őt személyes Megváltójuknak tekintik, akiket Ő meghívott az élő hitre, LÉNYEGILEG EGYEK. Ez a Benne való egység felülírja az általam jól ismert dogmatikai. eccléziológiai, és sacrológiai különbségeket. Ezek  ITT, és MOST okoznak problémákat, DE A MENNYEI Jeruzsálemben nem lesz külön asztal terítve  a jézusi lakomán!!!    ………és képekre sem lesz szükség, mert minden jelkép és jelzés feleslegessé válik a színről-színre látás csodálatos világában. A mi képeink     - a szakrálisak-     tkp. apokalipszisek; megkísérlik legalább részben elhúzni a függönyt/leplet a teljesen más létrend titka elől, és átadni nekünk azt, amit az ihletett alkotójuk meglátott, megérzett.

Egyik előző írásomban tűnődtem az otthonról, és ebben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy a mikro-környezetünk a személyes énünk kisugárzása. Mintegy bemutatkozás.  Ebbe senki nem szólhat bele, magán ügy.  Később azt is írtam, hogy a templom a második otthonunk. Nos, hát akkor ezt a másodikat is ennek az otthonnak a tulajdonosai lakják be, és rendezik be, a saját látásuk szerint!

Az evangélikus templomokban  látunk képeket, ezek szinte mindegyike Jézust, esetleg valamelyik bibliai jelenetet ábrázolják. Ha jól emlékszem, a Deák-téren lévő templom hatalmas, művészi oltárképe a mennybemenetelt jeleníti meg. Több, külföldi utamon viszont, elég sok képet láttam templomaikban. Amint tudjuk, Luther kat. pap volt, így ő több hagyományt megőrzött, és ennek nyomai több, más területen is érzékelhetőek a mai napig.

A  református templomok szigorúan csakis fehér falak, sima mennyezet látványával fogadják a betérőket. Megható „féltékenységgel” őrzik a sola scriptúra elvét, semmi más, csakis az Ige! A belső tér is úgy van kiképezve, hogy a centrumban a szószék álljon, mint ahonnan a Biblia=Isten üzenete hangzik. Ez a belső tér szinte megszólal, és két igehelyet mond:  Mózes II. könyvéből;  „Ne csinálj magadnak faragott képet,” stb, és Az I.Korintusból; „Nem akarok tudni SENKI MÁSRÓL köztetek, CSAK Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” Úgy látják-érzik-tudják, hogy a Krisztuson kívül szóbahozott, képileg megjelenített bárki más, legyen az mégoly tiszteletreméltó, hiteles személy, megosztja a figyelmet, csökkenti az egyetlen lényeges dologról, Isten Igéjéről szóló üzenet befogadását. SZÓSZÉK,  -  ORGONA.  Az utóbbinak is egyetlen lényeges funkciója lehet; kísérni a zsoltárok éneklését. Mindez nagyon tiszteletre méltó, immár 500 éves tradíció, amely előtt meg kell hajtani a fejünket. Itt nincs helye a „de” nek, ez a legbelsőbb, lelkiismereti kérdés, és ez mindannyiunknál perdöntő, szent dolog!

Megvallom; elmélyedve imádkozni én mindig sokkal jobban tudtam az olyan kat. templomokban, mint pl. a Városmajori, vagy a Felső-Krisztinavárosi puritán Isten házában, s főleg, egy kicsi, csendes kápolnában… Becsülöm művészettörténeti, építészeti szempontból a katedrálisokat, bazilikákat, de ez egy más kategória.

Ennek a komplex, s hatalmas ívű kérdéskörnek van hittani, egyháztörténeti, stb. vonatkozása, amelyek alapján eltérőek az Egyetlen Úr tiszteletének, dicsőítésének külső keretei az egyes egyháztestek között. Mindegyik praxis mellett vannak igen komoly, dokumentálható érvek, és ezeket az elfogadás mellett, igaz szeretettel kell kísérnünk. Sok ösvény vezet fel a mons Dei-re, de mindegyiken  ( a hagyma 3. rétegén élők,) a nevükön szólítottak vándorolnak, és mindegyikük oda tart, ahol sem lámpás, sem képi jelzések nem lesznek.

….és különbözőségek sem… 

Az efezusi levél 4, 16. versével fejezem be tűnődéseimet a képekről.  A képekről, amint azok láthatók, és egyben  - jelzések…

 

 

    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tán 2 éve kezdtem el egy sorozatot;  „Tűnődés”  címmel. Tűnődtem az otthonról,  a könyvekről, a zenéről, a magányról, az emberi kapcsolatokról,  az asztal szakralitásáról,  a szavakról, az emberi szellemről, stb, stb. Most pedig nem hagy nyugodni , szinte belső kényszer sürget, hogy tűnődjek a

 

                                                      KÉPEKRŐL.       I. rész.

 

Bizony, ez egyáltalán nem könnyű, nem egyszerű téma! A  „quod”      -amiről írok,-     sem egysíkú, no de a „quo”     -amilyen aspektusból szemlélem,-    egyenesen kimeríthetetlen.

Az emberi történet kezdetén jelen volt a kép. Ez nem fikció, archeológiai feltárások igazolják, pl. az Altamira barlang falán lévő állat rajzok, majd a Lascaux barlang freskói. /!!!/ Egyedül az ember képes belső kép létrehozására; un.belső látással felidézi,  s mintegy élethűen látja az elmúlt eseményeket, személyeket, természeti tájakat, vagy egy jelenetet valamelyik filmből, színdarabból. Képes absztrahálni is leírt szavakat/sorokat, én pl. „ott vagyok,” és „látom” azt a kúriát, amelyben Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” c. híres regénye játszódik, avagy u.csak őtőle a „Sirály” című művét is belülvalóként éltem meg. Kivételes zeneművészek részesei annak a karizmának, hogy az egyes hangok felhangzásakor látják annak a színeit!!! Igen! Ilyen személy napjaink egyik legnagyobb pianistája; Helén Grimaud. Istenem, :  hangok,-és színek…     Festmények…  Amit szavainkkal KÉPtelenek vagyunk kifejezni,  (mindig marad a kimondottak után sok kimondhatatlan bennünk…) azt próbáljuk évezredek óta átadni a képzőművészetek valamelyik ágával, de főleg; a zenével. Sok évvel ezelőtt ott álltam Drezdában, a Zwingerben, és  „testben-e, vagy testen kívül,”  időt nem érzékelve ittam magamba Tiziano csodás festményét; „Az adógaras” t.  Nincs az a pszichoanalitikus, aki vaskos kötetekbe foglaltan elénk tudná tárni annak a híres jelenetnek a mélységét, lelki rezdüléseit úgy, mint ez a karizmatikus mester a XVI.sz. elején. Csak két szereplője van e képnek; Jézus, és a farízeus. (Ellentétben Rubens „Az adópénz” c. művével, amelyen szinte nagy tömeg zsidó veszi Őt körül, s izzik a légkör, szinte tapintani lehet a készülő csapda vészhelyzetét.) Az  utóbbinak kő-kemény arca tükrözi a tőrbeejtés iránti elszántságot, rajta van a TÖRVÉNY számonkérésének     -mind a 613 nak….-      ill. annak megszegése esetén, a  hatalom megtorlásának eltitkolt terve.  Jézus arca pedig a rendíthetetlen nyugalom, a mindenen átlátó isteni fény végtelenségét reprezentálja. Tán ott éreztem át a művészet szakralitását, a Biblia tanítását szolgáló, azt megvilágító szerepét, teljes mélységében. Igen; nekünk szükségünk van képekre, amelyek érzékelhetővé teszik számunkra mindazt, ami lényegüknél fogva meghaladja az öt érzékszervünk által megragadható tartományt. A hitünk lényege: kegyelem, tiszta spiritualitás, befogadása mindannak, ami KIJELENTÉS, és befogadása a KIJELENTŐNEK= JÉZUS KRISZTUSNAK. Ez a legtisztább, legvalóságosabb látás. ÁMDE: az igazi, az ihletett művészet segíti a mi erőtlen, támaszra szoruló emberi valónkat eljutni a fizikai létünk határvonaláig, addig, amelyen átlépve, már SZÍNRŐL-SZÍNRE LÁTHATUNK. –   Tán ezt érezte meg az Egyház akkor, amikor az írás/olvasás csak a kevesek kiváltsága volt, és kézbe adta a széles tömegeknek a Biblia pauperumot= a szegények képes Bibliáját, valamint akkor, amikor a templomok mennyezeteit, falait, ólomüveg ablakait bibliai jelenetekkel töltötte meg. Mindezek jelentőségének ismeretében láthatjuk, hogy nem véletlenül tartották nagy becsben, tiszteletben évszázadokon át, a mai napig, a valóban ihletett, megérintett festőművészeket. (Fogalmam sincs, hogy kik, és milyen számítások alapján határoznak meg egy  Rubens, Tiziano, Raffaello, Veronese,  Rembrandt, Vermeer, stb. mű pénzre átszámított értékét… Vagyis mindazt, ami pénzben kifejezhetetlen. Dehát –ilyen világban élünk.)

Számomra az a fantasztikus csoda, hogy az anyagi komponensekből     - vászon, festékek, ezekbe belekevert kémiai anyagok,    - összeállt műalkotások, miként képesek magukban hordozni, s onnan felénk sugározni supernaturális, olykor transcendens tartományt??? No, hát ez is az emberben élő Pneuma élő bizonyítéka! Persze, hiszen az ember= imago Dei !!!  

Tudjuk, hogy teljesen más stílusjegyeket hordoz a nyugat, és a kelet képzőművészete, de mindkettő a legősibb időktől kezdve van jelen az ember életében, és mind a két térfélen egyformán szolgálja az emberlét felemelését, kiteljesedését, transcendentálását. Az otthonainkat, létezésünk intim-szféráját szálláshelyből meghitt, fészekmeleggé varázsolja. Páristól Tókióig, Berlintől Athénig. /Szentpétervárt sem szeretném kihagyni.)

A következő részben arról kívánok tűnődni, hogy a képek körül miért, és mekkora harcok, ütközések folytak/folynak a világban, de nem csupán a profánumban, hanem a vallás világában, úgy az Ó, mint az Új Szövetség teljes vertikumában. Mi ennek a filozófiai, és a teológiai háttere? Miért jellegzi meg ez, a mai kereszténység/keresztyénség kétféle arculatát? Roppant izgalmas kérdés, szeretném ezt boncolgatni, kutatni egyetemes látással, biblikus, egyháztörténeti, -és lélektani szempontok alapján.

 

De: mielőtt ennek nekifognék, elégtelenségem tudatában kikönyörgöm a Lélek segítségét…

 

 

 

                               TŰNŐDÉS  A  KÉPEKRŐL.    II. rész.

 

Kisebb kényszerszünet után, végre folytathatom tűnődésemet a képekről, ezekről a valóságos csodákról, úgy filozófiai, teológiai, mint művészettörténeti aspectusból. Maga a kép = anyag, de az  szellemi vetülete az alkotójának és amennyiben szakrális a témája, szellemi tartományt tükröz. Az első részben használtam egy kifejezést; „Imago Dei”.  Ez nem csak az emberre vonatkozik, hanem az embernek arra a belé kódolt képességére is, hogy megjelenítse, vagy legalábbis megközelítőleg ábrázolja azt, ami „egészen más”. A transcendentumot. A létezők számára Őt, Aki minden érzékelhető feletti Lét. Az ihletett, a megérintett művész    - csakis ilyenekről írok,-   pár ecsetvonással is kiábrázolja, vagy legalábbis megsejteti azt, ami bennünk él rejtetten, s ezt szavakkal lehetetlen kifejeznünk. Olykor egy háttér színárnyalata többet mond nekünk, mint egy többoldalas tanulmány. Most látható a Csontváry kiállítás. Érdemes megnézni a „Magányos cédrus”-t, s elámulni a fa hátterén. (Is.)  Nézzük, vizsgáljuk bár a művészettörténet összes korszakát, mindig, és mindegyik művésznél szinte „megszólal” a mű, és arról beszél nekünk,    -persze, ha nem végig rohanunk a tárlaton, hanem nyitott szívvel meg-meg állunk, és nem nézzük a karóránkat…-   hogy több az a táj, mélyebb értéket hordoz az a portré, mint amiket/akiket a napi forgolódásaink közepette megpillantunk. De ehhez csönd kell, gyűjtöttség, befogadó készség. No és azért szükséges tisztában lennünk azzal, hogy az alkotó melyik században, s melyik stílus korszakban élt, valamint azzal ,hogy ki,/kik voltak rá hatással, milyen életrajzi adatai maradtak ránk, és    -ez csak az én egyéni véleményem,-   hogy érték-e, s milyen zenei-irodalmi hatások? A kép valamit mondani akar nekünk: érzelmeket, világszemléletet, bánatot és örömet, letargiát, és eufórikus boldogságot. Mindezt színekkel, és formákkal. Mióta ember él e földön, vannak érzelmei, meglátásai a világról, és ezeket KI KELL MONDANIA A LELKE MÉLYÉBŐL, MEG KELL OSZTANIA MÁSOKKAL.  Az egyik csoport teszi ezt irodalmi keretek között, a másik zenébe önti, s végül sokan a képzőművészetek valamelyik területén akarják/tudják kimondani a szubjektív önmagukat. Nos; éppen ezek miatt volt, van, és lesz festészet, ameddig ember él e földön. E keretek között lehetetlen mégcsak felvázolni is az egymást követő  (tán inkább: egymásba folyó?) stílus korszakokat, nem is ez a célom. Engem az motivált e téma feletti tűnődésre, ami magasan felette áll ecsetnek, vászonnak, korszakoknak, s ami definiálhatatlan; a képek szakralitása, forrásának, és végső céljának megragadása. Az, hogy mi a titka annak; olyan katarzist él át a „látó” ember egy ihletett művész alkotása előtt, mint Bach, Beethoven, Mozart, Debussy, stb. muzsikájának befogadása közben. Mint a Jung Frau csúcsán, vagy a tenger partján szemlélődve. Mint a Csörgő patak mellett, egy farönkre ülve. Ennél több csak egy csendes adoratio, vagy egy éppen olvasott Ige megragadó csodája lehet. Igen; valami titkot ültetett belénk az Úr, ami betölt, növekedik, feszít, és szétfeszít barátom! S ezt nem lehet magunkban tartanunk. No, az igazi, az elhívott/elküldött ígehírdető szolgálata is ilyenféle…  „Ígét hirdet” a festőművész, és a szobrász is, ha megkapta a holisztikus látás karizmáját. ……és jönnek, jönnek ők generációk ezrei óta, sokan a hagyma első, sokan a második, és kevesen  a harmadik rétegén élve. Mindegyikük ÉRTÉK, múzeumok és kiállító termek ezrei tárják elénk mondanivalójukat.

Ezek után én most a virtuális hagyma harmadik rétegén élőkkel, ill. az általuk alkotott képek csodájával kívánok foglalkozni. Ezek a művészek HIVATÁST KAPTAK/KAPNAK. Illések, Jeremiások, és a Patmosz szigetén apokalipszist író János apostolok ők… Látható formába önteni a láthatatlant, színeket adni a szellemi létezésnek valami olyan dolog, amiről Jeremiás írt;  „Csontjaimba rekesztett tűz.” Vagy Pál, amikor megvallja; „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!”  Hány olyan művész életrajzát olvastam, amelyekben elmondják, hogy inkább koplaltak, lemondtak sok mindenről, csakhogy megvehessék azt a vásznat, ecseteket, festékeket, amely eszközökkel kimondhassák a bennük élő csodát. – Az egyetemes vallástörténet bizonyítottan állítja, hogy a legősibb kultúrák     - maya, inka, stb.-   mindig alkalmaztak képeket, szobrokat a maguk vallási szertartásaihoz, évezredeken keresztül. S most egy roppant érdekes, de inkább:fontos dologról kell írnom. A legújabb vallástörténeti, valláslélektani kutatások szerint, tévesek azok az állítások, hogy magát az anyagot  / fát, követ, agyagból készített formákat/ imádták. Nem!!! Hanem azokat az istenségeket, szellemi lényeket, akikről nem tudtak sokat, csak annyit, hogy léteznek, s valamiképpen megjeleníteni akarták őket, de tisztában voltak azzal, hogy ez a megjelenítés nem azonos a láthatatlannal. Nota bene: hol volt még akkor a kinyilatkoztatás??!! Igen, az embernek elemi igénye, hogy közelebb hozza magához az öt érzékszervével elérhetetlent. Kezdettől fogva tudott  /természetesen csak homályosan/  egy magasabb létrendről, és erről próbált valami elmondani formákba öntve.  Gondolod barátom, hogy ezt a sejtést, és a vágyat a szellemi világ után csak úgy, véletlenül agyalták ki? Már a kezdet kezdetén „Isten Lelke lebegett a vizek felett.”  Ez a Lélek tán nem munkálkodott a kinyilatkoztatás előtt???

Folytatom.

                                        TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.    III. rész.

 

Amint azt már jeleztem, ez a sorozat nem művészettörténetről szól, arra csak rövid utalást tettem, s még csak stílusok bemutatásáról sem, hisz mindezeknek hatalmas irodalma van, jobb gimnáziumokban oktatják, s a Képzőművészeti Egyetemnek  legfőbb tárgyai.  Magáról, a kép filozófiájáról már írtam, s most a kép teológiájáról szeretném kifejteni látásomat úgy, amint az bennem van, ahogy mindez belém integrálódott. Tehát egyetlen hivatalos tézist, egyetlen más auctort nem kívánok alapul venni, elvégre az egész profil-oldalamat eddig is, vállaltan a saját kútfőből merítettem.  (Az persze más kérdés, hogy mindaz, amit  eddigi életem folyamán tanultam, olvastam,  sok előadásból merítettem, összeáll valahol legbelül, ezeket a központi én egységbe rendezi, s csak  azt tartja meg legvégül, amikkel azonosulni tud.)

Már írtam arról egy másik sorozatomban, hogy mi nem tudjuk teljesen kimondani önmagunkat, gondolatainkat, érzéseinket a szavainkkal, pedig erre nagyon vágyunk, érezzük, hogy minden kimondott, vagy leírt mondatunk után marad bennünk valami kimondhatatlan… Különösképpen így van ez a transcendens világgal kapcsolatban, hiszen az már „a bovo”  kimondhatatlan!  Érezni az Ó-Szövetség  nagyjainál, prófétáinál, de különösen Szt.János apostol írásaiban,  (különösen a Jelenések Könyvében!)  hogy csak úgy feszül benne a sűrített élmény, a Szentlélektől való megérintettség tüze, és;  gyötrődik,  verejtékezik  mindezeknek a szavakba öntési nehézsége miatt. )  Ezt élik át a képzőművészek is,  az ihletettek…  Igen; ők másképp, és mást látnak, másképp, és mást hallanak, mint a hétköznapi, prózai életet élő emberek. Erről vallott Bogányi Gergely zongoraművész is, amikor a Zeneakadémián bemutatták az ő tervei alapján elkészített új zongorát. Elmondta, hogy bár nagyszerűek az eddigi márkás zongorák, de ő belülről más, többet nyújtani tudó hangzásképről álmodott.  Szinte önkínzásig menően töprengtek/töprengenek a festőművészek is, amikor a hitükről, istenélményükről, egy-egy bibliai jelenet megalkotásáról határoznak.  Erről számtalan életrajz, önéletrajz beszél nekünk.

A vallási életnek szerves része volt ősidők óta      -márcsak a fentiek alapján is,-     a kép, a szobor, s az egyéb műalkotások.  A kinyilatkoztatás előtti pogány templomokban ott voltak már. Nekünk öt érzékszervünk van, és emberlétünk alapvető igénye, hogy amit ezekkel nem tudunk megragadni, valamiképpen mégis érzékelhetővé tegyük.  Az már a szellemi fejlettségnek egy magasabb foka, amikor az egyes ember absztrahálni, elvonatkoztatni,  mondanám: spiritualizálni képes.  Amikor már nem szorul semmiféle  materiális mankóra…  AMIKOR  A SZÓ, A VERBUM DEI megérinti, s nem ő akar megragadni valamit, hanem őt ragadja meg az a csodálatos SZÓ…

Akkor tkp. hogy is állunk a képekkel teológiailag?  Lépjünk vissza az időben addig a pontig, amikor Izráel néppé, s nemzetté lesz. Igen, szükséges az ó-kor történelmének ismerete, ez minden teológiai fakultás alaptárgya  „Ószövetségi introductio  (bevezetés)”  címen.  Az Úr kiválasztotta ezt a kis nomád, pásztor népet, és  szövetséget kötött vele. A hébereket, ezt a kis népet, irdatlan, hatalmas pogány nemzetek és törzsek vették körül, amelyek politeizmusban=sok istenhitben éltek. Szobrokat, képeket imádtak /ill.azokat az isteneket, szellemeket, akiket ezek ábrázoltak,/  de tudnunk kell, hogy Izráel is ilyen volt, mielőtt megszólította volna az Örökkévaló!  Hosszú-hosszú folyamat után jutott el ez a kis nép az Úr megismeréséig, a belé való gyökerezésig. Féltő, óvó szeretettel akarta megóvni őket a bálványok    -idolok-   imádásába való visszaeséstől, és a környező nemzetek rossz hatásától.  Így, ezen történelmi keretek ismeretében érthető, hogy az első szövetségnek fundamentális pontja lett   AZ ELSŐ PARANCSOLAT .

"Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek idegen isteneid előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lenn a földön, vagy a vizekben, a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket." (Kiv 20,2--5)  

"Írva van ugyanis: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!" (Mt 4,10)

Ekkor Ő „Deus absconditus” =elrejtőzött Isten volt, s végig az is maradt az Ó-Szövetségben. Soha, senki nem láthatta, Mózes is csak mintegy hátulról, amint elvonult a felhők között.  Ő az EGYETLEN ÚR, rajta kívül nincs más, igaz Isten.  Ő nem akart egy lenni a sok száz isten közül, és így azt sem tűrhette, hogy a választott nép gyakorolja a monolátriát.   (Ez a teológiai szakszó annyit jelent, hogy egy-egy népnek/törzsnek van fő-istene, de tiszteli a környező népek isteneit is, és azoknak a képeit, szobrait is.) Nos, hát ezt nem tűrte, és ezt tiltotta meg  féltő, óvó szeretettel a Mindenható. A kiábrázolhatatlan, Ő, aki „egészen más.”  Bizony, keserves küzdelem volt e téren ennek a gyönge akaratú, nyakas népnek a vezetői, és a nép törzsei között. L: az aranyborjú esetét a Sínai hegy tövében…

Folytatom az Új Szövetséggel.

 

                                     TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.  IV. rész.

 

A III. rész ott fejeztem be, amikor Izrael gyötrelmes vívódásokon ment keresztül a bálványok elhagyásától kezdve,  az egyetlen Úr elfogadásának útján, a szövetségkötésig. A Makkabeusok korára már eljutottak Jahwe kizárólagos imádásáig, s ezért hősies vértanúságot is vállaltak. (A három ifjú a tüzes kemencében.)

A teljesen új, a teljesen más,  Jézus Krisztus  közénk testesülésével történt. A rejtőzködő, a senki által nem szemlélhető Úr, aki hol tűz,és láng formájában jelent meg, hol a felhő oszlopban ment a vándorló nép előtt, hol pedig a szellő suttogásában, íme; INCARNATUS EST= megtestesült, in carnis, hússá lett… emberré lett. Látható, tapintható, úgy, amint KIÁBRÁZOLTA önmagát. Három dimenziós, valóságos emberré, Aki „mindenben hasonlóvá vált hozzánk, a bűnt kivéve.”  „Fülöp! Aki engem lát, látja az Atyát is!”  Teofánia… Térdre!!!   LÁT-NI LE-HET AZ IS-TENT!!!!!!!   Ettől a pillanattól kezdve       -sok minden egyébbel együtt,-     megszűnt az ábrázolás tilalma.  Izrael már rég önálló nemzet, szó sincs immár a környező  törzsek bálványimádásának átvételéről, és a monolátria  fertőzéséről. 

Ami engem meglepett pár évvel ezelőtt, az, hogy több, tudományos írás került a kezembe, amelyek beszámoltak a legújabb archeológiai kutatások eredményeiről, s az ásatások folyamán előkerült palesztinai zsinagógákról.  Ezek falain ott láthatók a bibliai ősök képei, valamint jelenetek az évezredes történelmükből. Egységes kutatói álláspont; az első négy évszázadban ez teljesen természetes volt, és csak utána jött a tilalom, ezt követően csupán nonfigurális, vagy geometrikus ábrázolásokat engedélyezett a rabbinátus, Tehát Jézus korában nagyvonalúan kezelték ezt a kérdést.  S még egy fontos tény:  ezeket a képeket nem valamiféle emlékként tekintették, hanem olyan elbeszélésnek, (haggada,)  amely jelenvalóvá, élővé tette számukra az üdvtörténet eseményeit!  Egy hiteles személy mondta el nekem régen, hogy a széder- esték, a hanuka ünnepük, stb. nem csak mementók, hanem megjelenítő alkalmak, mintegy ővelük történik meg itt, és most mindaz, ami a Bibliában leíratott. No, és most következik a nervus rerum; az őskeresztény katakombák feltárásakor ott találták az oda eltemetett ker. vértanuk képeit, különféle ker. szimbólumok ábráit. Ezek a képek áttételesen mindig a Krisztusban elhúnytak feltámadásáról akartak tanúskodni. A korai ker.ség képei mindig misztérium jellegűek, többet akartak mondani, mint ami látható rajtuk. Minden Jézusra utalt,  (mégha csak az Őbenne hívő, Őérte életüket adó mártírokat ábrázolta is,)  és Jézus emberi személyén túl, az Atyára. Tehát; az első ker. századokban nem látták ezen instrumentumok által veszélyeztetve a krisztocentrikus lelkiséget.  Igen, dehát a sátán nem azért diabolosz, hogy mindezt   /mint ahogy szinte mindent…/ össze ne zavarjon-keverjen….   Ismét eljött, immár ker. köntösben a bálványimádás veszélye, s ennek nyomán a gyilkos rombolás, amelyet az egyháztörténelem „ikonoklazmus” nak , képrombolásnak nevez. A bizánci császárság korában vagyunk ekkor. Íme; itt a gyökér, az a gyökér, amelynek hajtásait a mai napig szenvedi az egyetemes, (felekezeteken túli) kereszténység.  Három fő csoportot látok én most a képekkel kapcsolatban:  1./ Az Ortodoxia,  2./ A katolicizmus,  és a 3./ protestentizmus.   Az  utóbbiban is vannak lényeges különbségek, pl. teljesen más egy evangélikus templom belseje, mint a reformátusé. Emlékszem több németországi utamra, amelyek során belépve egy ev. templomba, az első pillanatban azt hittem; katolikus templomban vagyok…

Majd innen folytatom.

 

                                           TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.     V. rész.

 

A kép teológiájának kutatását tán nem is lehetne jobb területtel tovább folytatni, mint az ortodoxia. A Kelet misztikus világa, a csend, s a jelképes ábrázolások, mozdulatok ősi területe. Ezt a mi bolygónkat valójában  /etnikai, kulturális, és vallási szempontból/  két térfélre lehet osztani; kelet,-nyugatra. E kettő totálisan eltér egymástól, mindhárom vonatkozásában. Azt hiszem, mi nyugatiak, az értelem, a logika, a görög-római filozófia, no meg az idő rohanva történő felhasználóiként,  SOHA nem fogjuk megérteni a keletet, legfeljebb csak megsejteni annak a világnak a mélységeit. Most két olyan alkalom jut eszembe, amikor nekem sikerült ez a megsejtés. Először akkor, amikor elolvastam Hajnóczy Rózsa vaskos könyvét; a „Bengáli tűz” címűt. Ő Germanus Gyula feleségeként 3 évet töltött az indiai Santiniketánéban, amelynek híres egyetemén      -Rabindranath Tagore alapította,-      meghívott tanszékvezetője volt a férje. Invenciózus nő lévén, s mert  volt rá ideje, kereste-kutatta India „lelkét.”  Nos, ennek a 3 évnek a naplója ez a könyv.  Ha jól emlékszem, legalább 8-10 oldalon keresztül számol be arról, hogy az egyik közeli hegyi barlangban élő  rishi fogadta őt, és hosszan beszélgethetett vele.  Rishi=látó embert jelent, tehát aki látja mindazt, ami túl van ezen a világon… H.R. remekül tudta visszaadni ennek a remetének a gondolatait, és azt a miliőt, azt a kisugárzást, ami körülvette őt. (E sorok megkezdése előtt megpróbáltam e könyvben megkeresni ezt a részt, de hát 789 oldal között ez nem sikerült. Nagyon ajánlom a megvételét, a Szépirodalmi Könyvkiadó hetedik (!) kiadása, 1972- ben jelent meg. Döntöttem; a most olvasásom alatt álló könyv után, ezt mégegyszer elolvasom!) – A második ilyen élményem egy Gyulán töltött hét alatt történt, amikor beléptem az ottani ortodox templomba, ahol éppen folyt a szent liturgia…. ikonok,  s maga az ikonosztázion… és a pópa mély baritonja, amint a jellegzetes bizánci tónusban énekelt. Mindezek együttese valamire felnyitotta a szemem: nem a ráció a világ  csúcsa…. Ja!!! dehogyis két alkalom volt! Három! Mégpedig zenei alkalom. Rachmanyinov: Chrisostomus Szt.János liturgiája. E mű megnyitja elöttünk az orosz ortodox lélek belső világát. Csodálatos! S végül; mintha a PAX tv ehhez a tanulmányomhoz akart volna ma segítséget nyújtani, ortodox liturgiát sugárzott, csekély 2 óra, valahány perc hosszúságban… Megnéztem a holnapi, vasárnapi műsort, akkor  14 00- 16 10-ig fog tartani. Valaki egyszer azt mondta nekem huncut képet vágva, „Náluk csak az első 3 óra  fárasztó, a többi 5 már fel sem tűnik…”  Igen, keleten teljesen más az idő érzékelése, értékelése. A gondolatok, érzelmek, a szív világa az, és én nagyon szeretnék ebben sokat tanulni tőlük. Amit hiányolok: az igehirdetésre szánt igen kevés idő, és azok sem tudják a nyugati embert betölteni, -de hát nem is nekünk szólnak… Kéne írnom a képek egy külön, speciális csoportjáról, az ikonokról. Hatalmas téma, mert az ikonok festése több, mint képzőművészet, több, mint vallási téma ábrázolása, ezek készítése élő hitet, belső látást, kegyelmi életet feltételeznek, külön szellemi műhelyekben képezik ki az erre kiválasztottakat. S akkor még nem is szóltam a kötelezően előírt ikonfestési szigorú előírásokról. Az ortodox ker. hívő számára ezek az ikonok kvázi: Teofániák. Érdemes tájékozódni efelől, csakis gazdagodni lehet lelkiekben!!!     - Ezek után a saját portámról:

 

                                         A KÉPEK ÉS A KATOLIKUS VALLÁS.

 

Mi középen helyezkedünk el az ortodoxia, és a protestáns testvérek viszonyulásában e téren. Ne feledjük el; 2000 év hagyományait, sokféle áramlat nyomait görgetjük magunk előtt, mint a Duna a kavicsokat. Sok-sok nemzet, kultúra, sokféle pogány náció integrálása, és a szellemi „létra” kül. fokain álló tömegek állnak e 2000 év mögött. Valóban tapintható Jézus hasonlata a piciny kovász, és a véka liszt arányáról. Lassan hatja át a kovász a hatalmas massza anyagát… Kérem; a késő középkorig a népesség közel 65%-a írástudatlan volt Európában!!! Hol  volt még akkor a nyomtatás? A Bibliát, és a kódexeket szerzetesek másolták kézzel pergamenre, és ezek csak szűk kör igényét voltak képesek kielégíteni. A hit alapvető tételeit vándor szerzetes papok prédikációi alapozták meg, és a Biblia pauperum=a szegények képes Bibliája, de hatalmas szerepe volt a képeknek is. Bibliai jelenetekkel, Jézust, a Szentháromságot ábrázoló freskókkal al-seccókkal, és míves, ólomüvegbe metszett ábrákkal voltak/vannak tele a kat. templomok. No, és minden olyan hitvalló, mártír, egyháztanító, képei is láthatók, élükön Jézus édesanyjával, meg az apostolokkal. Egyéni definicióm; ezek a képek MINDEN RENDŰ/RANGÚ EMBER SZÁMÁRA DIREKT ÜZENETEK. (Halkan jegyzem meg; a giccs képekről-szobrokról, amelyek sajnos tömegével léteznek szerte a világban, különösen a falusi templomainkban, nem kívánok írni…) Most pedig az én teljesen egyéni, szubjektív töprengéseim következnek, vállalva az esetleges anathémát…  Akik nem ismernek, azok számára bocsátom előre; én az un. „népi vallásosságnak” elszánt ellenfele vagyok. Jó lenne már a görgetett kavics-hordalékokat kilapátolni, és a színaranyat, s csakis azt megtartani, hirdetni, vele, és benne élni! El kell olvasni a híres, elismert néprajzkutatónak; Erdélyi Zsuzsannának a „Hegyet hágék, lőtöt lépék” c. könyvét, amelyben ismerteti, és bőséges válogatást ad az archaikus népi imádságokból, és az egyes tájegységek vallási kultuszaiból. Elolvasása után rögtön megérted barátom, hogy miről is beszélek… Arról, hogy a Szt.István kora előtti pogány szellemiség, leöntve vékony ker. mázzal, ITT ÉL KÖZÖTTÜNK!!!  Ez így nem tiszta hit, hanem mixtum! Egyedüli fundamentum Jézus Krisztus, az Ő Igéje=Szentírás, az apostoli tradició, s az elő századok e kettőre épült, és a zsinatok által definiált tiszta HIT. Ha ezen a szikla alapon áll az igehirdetés, és ha ezt sugározzák hitelesen a képek, akkor    -de a jelenleginél sokkal visszafogottabban,-   tudom elfogadni a képek jelenlétét, mint dekórumot, és mint megjelenítőit hitünk, s a 2000 évünk történelmének, teológiájának. De azt SOHA, SOHA nem tudtam elfogadni, hogy egy tárgynak      -a mégoly művészi, ihletett kivitelezésűnek sem,-     kultikus tiszteletet adjon bárki is, különösen hivatalos, az egyetemes Egyház liturgiájának keretein belül!  Nekem elfogadhatatlan, hogy egy képet, vagy szobrot úgy hordozzanak körül, s úgy mutassák fel, mint a Szentírást, és a Szent Eucharistiát!!! Ez skandalum! A létben     -ens/entis,-      két kategória van:  1./ A Teremtő, és  2./ a teremtmények.   A kinyilatkoztatást tartalmazó Biblia,=Isten Igéje, az Eucharistia=adequát módon Krisztus. Nos, e kettőt lehet, s kell felmutatni, s fizikailag, avagy lélekben leborulni. SENKI, és SEMMI más előtt!!!! Igen; a templomaink=otthonaink, s az otthonainkban ugye vannak szép képek, mert ezek, a függönyök, szőnyegek, fali kovácsoltvas díszek teszik a szálláshelyet otthonná. Ebben a szobában ahol most írok, a Szüleimről készült portré kép van a falon. De egyetlen pillanatig sem azonosítottam ezt a TÁRGYAT a Szüleimmel, jó ránéznem, mert emlékeztet rájuk, mintegy megjeleníti őket. Nos, a második, a lelki otthonunk falain is van létjogosultsága a képeknek, de soha nem aránytalan mértékben, mintegy „elfedve” az Ige és a Kenyér centrális helyét, jelentőségét! ….és….. a pásztoroknak, őrizőknek fáradságot, időt nem kímélve segíteni a széles rétegeket a járulékos elemek megkülönböztetésére, a lényegestől. Plébániai kis csoportok szervezése, és  biblikus igehirdetés, fokozatos teológiai tanítás. Ha ez megvalósulna, rögtön helyére kerülne a képek szerepe, a képek filozófiája, és teológiája… Szinte napi könyörgésem a Szentlélekhez; segítsen visszatérni bennünket az alaphoz. Merthogy senki nem vethet más alapot, mint a Jézus Krisztust!!!  Qui bene distinguit, bene docet… Fentebb írtam a képrombolásról. Ez erőteljesen elítélendő barbárság, hiszen értékes művészi alkotások is megsemmisültek, sok kultúrtörténeti emléktől lettünk megfosztva.  Ámde: fontoljuk csak meg, hogy emögött nem állt-e a bálványimádás pogány praxisa, vagy legalábbis annak a látszata? S vajon nem az ilyenek miatt felháborodott, ezektől megtisztítani kívánó purifisták lépték meg ezt, sajnos excesszusba torkolló módon???

Az igazi kép: eikon. Ahhoz segíti a belsőleg megnyílt embert, a hitben élőt, hogy a láthatón túl, az érzékelésen túlit szemlélhesse. Minden jónak, és művészi szépnek az Urát.-       Folytatom.

 

Ps: Miután aludtam egyet, fontosnak tartom pótlólag hozzátenni írásomhoz a következőket: A skolasztika  ismeretelméletének két fontos szava ajánlatos a képek teológiai szempontból való értékeléséhez. Ezek: a „quod”  =amit szemlélek,   és a „quo” = ahogyan, amilyen aspectusból/optikával szemlélem. Tehát; nem a képekkel, önmagukban lehet probléma, hanem mibennünk, a hitünk tisztaságával, (Jézus központú-e?) az értelmünk csiszoltságával, és az érzelmeink rendezettségével!   Ugyanis, ha egy művészi, és ihletett alkotást úgy tudjuk szemlélni mint egy nagyfokú értéket, amely quasi apokalipszis,  (elhúzza a leplet, a fátyolt a természetfeletti előtt, hogy érzékelni, megsejteni tudjunk belőle valamit,) akkor teljesen rendben van a dolog. De ha egy képet szakralizálunk, valamilyen természetfeletti erőt tulajdonítunk neki, s netán még hajlongunk, csókolgatjuk, megérintjük, akkor vedd tudomásul barátom; EZ A BÁLVÁNYIMÁDÁS BŰNE!!! Kérd ekkor a Szentlelket, hogy sürgősen rakja rendbe szívedben, és elmédben a quo-t… - Ellenkező esetben „A HIBA AZ ÖN KÉSZÜLÉKÉBEN VAN!”

 

Kedves Testvéreim! A fenti torzulások, atavisztikus jelenségek láttán, nekünk nem lehet, s nem szabad elveszíteni békességünket, de különösen nem szabad botránkoznunk, ítélkeznünk! Tudomásul kell vennünk, hogy a virtuális hagyma első, és második rétegén élők –ilyenek. Naponta kell értük könyörögnünk, mert a vallásos ember nehezebben tér meg, mint egy ateista, és; naponta HÁLÁT ADNUNK a tiszta, evangéliumi HIT ingyen kegyelméért. Nem vagyunk mi többek-jobbak, csak szívünkön piros pecsétek ragyognak… S ne feledjük; kicsi a kovász, hatalmas a vekni ,és benne a massza…idő kell hozzá, hogy áthassa. Más a kronosz, és más a kairosz. Az Úr Szelleme munkálkodik 2015-ben is, és örökkön örökké…

 

 

                                      TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.   VI./a rész.                              

                                        

Még néhány mondat erejéig visszatérnék a katolikus templomok képeinek problematikájához,és a kritikai megjegyzéseimhez, amelyeket fenntartok, de egy vonatkozását ide kell írnom a teljesség kedvéért. Az évszázadok során sok jelenség történt ezeken át, amelyeket kivizsgáltak nem hívő tudósok is laboratóriumi körülmények között, és ennek az eredményét kb. így fogalmazták meg: „A tudomány jelenlegi állása szerint, e vizsgált jelenségre magyarázatot adni nem lehetséges.”  Ilyen történések, s kivizsgálások a legutóbbi években is voltak, tehát a természettudomány mai, super-fejlett eszközeivel, műszereivel  végzett ellenőrzések sem tudnak magyarázattal szolgálni.  Pl. a híres Turini lepel esetében   sem, amelyet az amerikai NASA  laboratóriumában vizsgáltak lézerrel, C 14-el, és bizony a lepel anyaga, ill. a belé préselődött pollenek, valamint az , hogy a Krisztus kép anyagán festéket nem találtak, szintén csak azt a konklúziót eredményezte, hogy a tudomány jelen……  Ezeken töprengtem a tegnapi soraim lezárása után, és arra jutottam, hogy Isten adott számunkra jeleket, csodás eseményeket végig, az egész üdvtörténeten át!   Úgy az Ó, mint az Új Szövetségben. Ezeket felsorolni még csak vázlatosan sem kívánom itt. Elvégre:  „Istennek SEMMI sem lehetetlen!”  Ő megszánja az emberi Tamásokat, és a keresőket, azokat, akiknek kell még a mankó hitük megerősödéséhez. Jézus mégegyszer visszament a cenákulumba Tamás kedvéért. No, gyere ide, itt vagyok, látsz? Látod  ezeket a sebeket???  Akkor tedd ujjaidat bele ezekbe, TAPINTS, és LÁSS!  De ezután VALÓBAN láss!  S ekkor tudta kimondani ez az apostol azt a csodálatos exclamátiót;  „ÉN URAM, ÉN ISTENEM!”  a HITE annyira megerősödött, hogy a hagyomány szerint Indiában életét adta Jézusért.  ( „Tamás keresztények”)  Nem vagyunk egyformák, minden egyes ember egy külön világ. Isten hitre akarja juttatni a választottait, és ennek sokféle útja/módja van. Lehetősége van néki tehát arra, hogy pl. egy Őt ábrázoló képen át adjon jelzést valamilyen formában. Ezt én őszintén el tudom fogadni, mert ismerem a Szentírást.  DE, DE:  ettől a kép még kép, egy lepel még lepel marad. Tehát én nem ezek előtt borulok le, hanem az erre rászoruló gyermekeit ennyire, ilyen irgalommal szerető  Atyám előtt!!!  Hálával tölt el, hogy nekem bőven elég az, amit a szívemben/elmémben elvégzett, elég nekem a SZÓ, elég az, amit szavakkal nem tudok elmondani…  A felbontott tetőn át kötélen leeresztett multiplex sclerotikus  /”inaszakadt”/ embernek a legnagyobbat, a felülmúlhatatlant adta; megbocsátotta bűneit. Ennél nincs több!!!!!!!!  …és csak úgy, mellékesen tudod barátom; hozzá tette: „Vedd ágyadat, és menj haza.”  DE: ez a külső jel KELLET A  KÖRÜLÁLLÓKNAK!  No, valahogy így látom/érzem én a képek eme vonatkozását.

Krisztus, és az Ő MEGSZENTELTJEINEK képei nem csupán művészi alkotások, különösen nem fényképek. Lényegük abban áll, hogy a tisztán anyagi módon létezőkből kivezessenek bennünket, a belső érzéket felébresszék, és egy olyan új látásra tanítsák a „tejnek italával táplálkozókat,”  amely a láthatóban felfedezi a láthatatlant.

 Folytatom, s várhatóan le is zárom a képekről szóló tűnődéseimet.

 

 

 

 Mottók:  „Hittél, mert láttál. BOLDOGOK,  AKIK NEM LÁTNAK,  MÉGIS HISZNEK.”  ( Jn. 20, 29.) 

                   Hinni taníts Uram, kérni taníts…

                                       TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.   VI./b.

           /AHOGY EHHEZ A KÉRDÉSKÖRHÖZ A PROTESTÁNS TESTVÉREINK  VISZONYULNAK./

 

Elöljáróban: Amikor egy olyan témában szólal meg az ember, amelyet nem belülről/legbelülről ismer, akkor előtte két ajándékot kell elkérnie felülről.  1./  A teljes empátiáét, és  2./  az őszinte szeretetét. Ezekért könyörögtem, mielőtt elkezdtem az írást.  Azt az írást, amelyért valószínűleg többen összeráncolják a homlokukat, de én csakis azt vethetem „papírra,” ami a szívemben, és az agyamban van.  (Eddig is azt tettem.)  Pár mondat erejéig kitágítva a látókört a képektől, a kereszténység egészéig, szeretném megérni a köv. 2 szó eltörlését;  „mi” és  „ők.”  Különösen a gyakorta hozzátoldott  „bezzeg” szót… Igen, mert a virtuális hagyma 3. rétegén élőket  (l: a „Hagyma I.II.III. c sorozatomat,) egy Személy forrasztja egybe, Akit úgy hívnak; Jézus Krisztus. Mindazok, akik Őt személyes Megváltójuknak tekintik, akiket Ő meghívott az élő hitre, LÉNYEGILEG EGYEK. Ez a Benne való egység felülírja az általam jól ismert dogmatikai. eccléziológiai, és sacrológiai különbségeket. Ezek  ITT, és MOST okoznak problémákat, DE A MENNYEI Jeruzsálemben nem lesz külön asztal terítve  a jézusi lakomán!!!    ………és képekre sem lesz szükség, mert minden jelkép és jelzés feleslegessé válik a színről-színre látás csodálatos világában. A mi képeink     - a szakrálisak-     tkp. apokalipszisek; megkísérlik legalább részben elhúzni a függönyt/leplet a teljesen más létrend titka elől, és átadni nekünk azt, amit az ihletett alkotójuk meglátott, megérzett.

Egyik előző írásomban tűnődtem az otthonról, és ebben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy a mikro-környezetünk a személyes énünk kisugárzása. Mintegy bemutatkozás.  Ebbe senki nem szólhat bele, magán ügy.  Később azt is írtam, hogy a templom a második otthonunk. Nos, hát akkor ezt a másodikat is ennek az otthonnak a tulajdonosai lakják be, és rendezik be, a saját látásuk szerint!

Az evangélikus templomokban  látunk képeket, ezek szinte mindegyike Jézust, esetleg valamelyik bibliai jelenetet ábrázolják. Ha jól emlékszem, a Deák-téren lévő templom hatalmas, művészi oltárképe a mennybemenetelt jeleníti meg. Több, külföldi utamon viszont, elég sok képet láttam templomaikban. Amint tudjuk, Luther kat. pap volt, így ő több hagyományt megőrzött, és ennek nyomai több, más területen is érzékelhetőek a mai napig.

A  református templomok szigorúan csakis fehér falak, sima mennyezet látványával fogadják a betérőket. Megható „féltékenységgel” őrzik a sola scriptúra elvét, semmi más, csakis az Ige! A belső tér is úgy van kiképezve, hogy a centrumban a szószék álljon, mint ahonnan a Biblia=Isten üzenete hangzik. Ez a belső tér szinte megszólal, és két igehelyet mond:  Mózes II. könyvéből;  „Ne csinálj magadnak faragott képet,” stb, és Az I.Korintusból; „Nem akarok tudni SENKI MÁSRÓL köztetek, CSAK Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” Úgy látják-érzik-tudják, hogy a Krisztuson kívül szóbahozott, képileg megjelenített bárki más, legyen az mégoly tiszteletreméltó, hiteles személy, megosztja a figyelmet, csökkenti az egyetlen lényeges dologról, Isten Igéjéről szóló üzenet befogadását. SZÓSZÉK,  -  ORGONA.  Az utóbbinak is egyetlen lényeges funkciója lehet; kísérni a zsoltárok éneklését. Mindez nagyon tiszteletre méltó, immár 500 éves tradíció, amely előtt meg kell hajtani a fejünket. Itt nincs helye a „de” nek, ez a legbelsőbb, lelkiismereti kérdés, és ez mindannyiunknál perdöntő, szent dolog!

Megvallom; elmélyedve imádkozni én mindig sokkal jobban tudtam az olyan kat. templomokban, mint pl. a Városmajori, vagy a Felső-Krisztinavárosi puritán Isten házában, s főleg, egy kicsi, csendes kápolnában… Becsülöm művészettörténeti, építészeti szempontból a katedrálisokat, bazilikákat, de ez egy más kategória.

Ennek a komplex, s hatalmas ívű kérdéskörnek van hittani, egyháztörténeti, stb. vonatkozása, amelyek alapján eltérőek az Egyetlen Úr tiszteletének, dicsőítésének külső keretei az egyes egyháztestek között. Mindegyik praxis mellett vannak igen komoly, dokumentálható érvek, és ezeket az elfogadás mellett, igaz szeretettel kell kísérnünk. Sok ösvény vezet fel a mons Dei-re, de mindegyiken  ( a hagyma 3. rétegén élők,) a nevükön szólítottak vándorolnak, és mindegyikük oda tart, ahol sem lámpás, sem képi jelzések nem lesznek.

….és különbözőségek sem… 

Az efezusi levél 4, 16. versével fejezem be tűnődéseimet a képekről.  A képekről, amint azok láthatók, és egyben  - jelzések…

 

 

    

 

 

 

 

 

Tán 2 éve kezdtem el egy sorozatot;  „Tűnődés”  címmel. Tűnődtem az otthonról,  a könyvekről, a zenéről, a magányról, az emberi kapcsolatokról,  az asztal szakralitásáról,  a szavakról, az emberi szellemről, stb, stb. Most pedig nem hagy nyugodni , szinte belső kényszer sürget, hogy tűnődjek a

 

                                                      KÉPEKRŐL.       I. rész.

 

Bizony, ez egyáltalán nem könnyű, nem egyszerű téma! A  „quod”      -amiről írok,-     sem egysíkú, no de a „quo”     -amilyen aspektusból szemlélem,-    egyenesen kimeríthetetlen.

Az emberi történet kezdetén jelen volt a kép. Ez nem fikció, archeológiai feltárások igazolják, pl. az Altamira barlang falán lévő állat rajzok, majd a Lascaux barlang freskói. /!!!/ Egyedül az ember képes belső kép létrehozására; un.belső látással felidézi,  s mintegy élethűen látja az elmúlt eseményeket, személyeket, természeti tájakat, vagy egy jelenetet valamelyik filmből, színdarabból. Képes absztrahálni is leírt szavakat/sorokat, én pl. „ott vagyok,” és „látom” azt a kúriát, amelyben Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” c. híres regénye játszódik, avagy u.csak őtőle a „Sirály” című művét is belülvalóként éltem meg. Kivételes zeneművészek részesei annak a karizmának, hogy az egyes hangok felhangzásakor látják annak a színeit!!! Igen! Ilyen személy napjaink egyik legnagyobb pianistája; Helén Grimaud. Istenem, :  hangok,-és színek…     Festmények…  Amit szavainkkal KÉPtelenek vagyunk kifejezni,  (mindig marad a kimondottak után sok kimondhatatlan bennünk…) azt próbáljuk évezredek óta átadni a képzőművészetek valamelyik ágával, de főleg; a zenével. Sok évvel ezelőtt ott álltam Drezdában, a Zwingerben, és  „testben-e, vagy testen kívül,”  időt nem érzékelve ittam magamba Tiziano csodás festményét; „Az adógaras” t.  Nincs az a pszichoanalitikus, aki vaskos kötetekbe foglaltan elénk tudná tárni annak a híres jelenetnek a mélységét, lelki rezdüléseit úgy, mint ez a karizmatikus mester a XVI.sz. elején. Csak két szereplője van e képnek; Jézus, és a farízeus. (Ellentétben Rubens „Az adópénz” c. művével, amelyen szinte nagy tömeg zsidó veszi Őt körül, s izzik a légkör, szinte tapintani lehet a készülő csapda vészhelyzetét.) Az  utóbbinak kő-kemény arca tükrözi a tőrbeejtés iránti elszántságot, rajta van a TÖRVÉNY számonkérésének     -mind a 613 nak….-      ill. annak megszegése esetén, a  hatalom megtorlásának eltitkolt terve.  Jézus arca pedig a rendíthetetlen nyugalom, a mindenen átlátó isteni fény végtelenségét reprezentálja. Tán ott éreztem át a művészet szakralitását, a Biblia tanítását szolgáló, azt megvilágító szerepét, teljes mélységében. Igen; nekünk szükségünk van képekre, amelyek érzékelhetővé teszik számunkra mindazt, ami lényegüknél fogva meghaladja az öt érzékszervünk által megragadható tartományt. A hitünk lényege: kegyelem, tiszta spiritualitás, befogadása mindannak, ami KIJELENTÉS, és befogadása a KIJELENTŐNEK= JÉZUS KRISZTUSNAK. Ez a legtisztább, legvalóságosabb látás. ÁMDE: az igazi, az ihletett művészet segíti a mi erőtlen, támaszra szoruló emberi valónkat eljutni a fizikai létünk határvonaláig, addig, amelyen átlépve, már SZÍNRŐL-SZÍNRE LÁTHATUNK. –   Tán ezt érezte meg az Egyház akkor, amikor az írás/olvasás csak a kevesek kiváltsága volt, és kézbe adta a széles tömegeknek a Biblia pauperumot= a szegények képes Bibliáját, valamint akkor, amikor a templomok mennyezeteit, falait, ólomüveg ablakait bibliai jelenetekkel töltötte meg. Mindezek jelentőségének ismeretében láthatjuk, hogy nem véletlenül tartották nagy becsben, tiszteletben évszázadokon át, a mai napig, a valóban ihletett, megérintett festőművészeket. (Fogalmam sincs, hogy kik, és milyen számítások alapján határoznak meg egy  Rubens, Tiziano, Raffaello, Veronese,  Rembrandt, Vermeer, stb. mű pénzre átszámított értékét… Vagyis mindazt, ami pénzben kifejezhetetlen. Dehát –ilyen világban élünk.)

Számomra az a fantasztikus csoda, hogy az anyagi komponensekből     - vászon, festékek, ezekbe belekevert kémiai anyagok,    - összeállt műalkotások, miként képesek magukban hordozni, s onnan felénk sugározni supernaturális, olykor transcendens tartományt??? No, hát ez is az emberben élő Pneuma élő bizonyítéka! Persze, hiszen az ember= imago Dei !!!  

Tudjuk, hogy teljesen más stílusjegyeket hordoz a nyugat, és a kelet képzőművészete, de mindkettő a legősibb időktől kezdve van jelen az ember életében, és mind a két térfélen egyformán szolgálja az emberlét felemelését, kiteljesedését, transcendentálását. Az otthonainkat, létezésünk intim-szféráját szálláshelyből meghitt, fészekmeleggé varázsolja. Páristól Tókióig, Berlintől Athénig. /Szentpétervárt sem szeretném kihagyni.)

A következő részben arról kívánok tűnődni, hogy a képek körül miért, és mekkora harcok, ütközések folytak/folynak a világban, de nem csupán a profánumban, hanem a vallás világában, úgy az Ó, mint az Új Szövetség teljes vertikumában. Mi ennek a filozófiai, és a teológiai háttere? Miért jellegzi meg ez, a mai kereszténység/keresztyénség kétféle arculatát? Roppant izgalmas kérdés, szeretném ezt boncolgatni, kutatni egyetemes látással, biblikus, egyháztörténeti, -és lélektani szempontok alapján.

 

De: mielőtt ennek nekifognék, elégtelenségem tudatában kikönyörgöm a Lélek segítségét…

 

 

 

                               TŰNŐDÉS  A  KÉPEKRŐL.    II. rész.

 

Kisebb kényszerszünet után, végre folytathatom tűnődésemet a képekről, ezekről a valóságos csodákról, úgy filozófiai, teológiai, mint művészettörténeti aspectusból. Maga a kép = anyag, de az  szellemi vetülete az alkotójának és amennyiben szakrális a témája, szellemi tartományt tükröz. Az első részben használtam egy kifejezést; „Imago Dei”.  Ez nem csak az emberre vonatkozik, hanem az embernek arra a belé kódolt képességére is, hogy megjelenítse, vagy legalábbis megközelítőleg ábrázolja azt, ami „egészen más”. A transcendentumot. A létezők számára Őt, Aki minden érzékelhető feletti Lét. Az ihletett, a megérintett művész    - csakis ilyenekről írok,-   pár ecsetvonással is kiábrázolja, vagy legalábbis megsejteti azt, ami bennünk él rejtetten, s ezt szavakkal lehetetlen kifejeznünk. Olykor egy háttér színárnyalata többet mond nekünk, mint egy többoldalas tanulmány. Most látható a Csontváry kiállítás. Érdemes megnézni a „Magányos cédrus”-t, s elámulni a fa hátterén. (Is.)  Nézzük, vizsgáljuk bár a művészettörténet összes korszakát, mindig, és mindegyik művésznél szinte „megszólal” a mű, és arról beszél nekünk,    -persze, ha nem végig rohanunk a tárlaton, hanem nyitott szívvel meg-meg állunk, és nem nézzük a karóránkat…-   hogy több az a táj, mélyebb értéket hordoz az a portré, mint amiket/akiket a napi forgolódásaink közepette megpillantunk. De ehhez csönd kell, gyűjtöttség, befogadó készség. No és azért szükséges tisztában lennünk azzal, hogy az alkotó melyik században, s melyik stílus korszakban élt, valamint azzal ,hogy ki,/kik voltak rá hatással, milyen életrajzi adatai maradtak ránk, és    -ez csak az én egyéni véleményem,-   hogy érték-e, s milyen zenei-irodalmi hatások? A kép valamit mondani akar nekünk: érzelmeket, világszemléletet, bánatot és örömet, letargiát, és eufórikus boldogságot. Mindezt színekkel, és formákkal. Mióta ember él e földön, vannak érzelmei, meglátásai a világról, és ezeket KI KELL MONDANIA A LELKE MÉLYÉBŐL, MEG KELL OSZTANIA MÁSOKKAL.  Az egyik csoport teszi ezt irodalmi keretek között, a másik zenébe önti, s végül sokan a képzőművészetek valamelyik területén akarják/tudják kimondani a szubjektív önmagukat. Nos; éppen ezek miatt volt, van, és lesz festészet, ameddig ember él e földön. E keretek között lehetetlen mégcsak felvázolni is az egymást követő  (tán inkább: egymásba folyó?) stílus korszakokat, nem is ez a célom. Engem az motivált e téma feletti tűnődésre, ami magasan felette áll ecsetnek, vászonnak, korszakoknak, s ami definiálhatatlan; a képek szakralitása, forrásának, és végső céljának megragadása. Az, hogy mi a titka annak; olyan katarzist él át a „látó” ember egy ihletett művész alkotása előtt, mint Bach, Beethoven, Mozart, Debussy, stb. muzsikájának befogadása közben. Mint a Jung Frau csúcsán, vagy a tenger partján szemlélődve. Mint a Csörgő patak mellett, egy farönkre ülve. Ennél több csak egy csendes adoratio, vagy egy éppen olvasott Ige megragadó csodája lehet. Igen; valami titkot ültetett belénk az Úr, ami betölt, növekedik, feszít, és szétfeszít barátom! S ezt nem lehet magunkban tartanunk. No, az igazi, az elhívott/elküldött ígehírdető szolgálata is ilyenféle…  „Ígét hirdet” a festőművész, és a szobrász is, ha megkapta a holisztikus látás karizmáját. ……és jönnek, jönnek ők generációk ezrei óta, sokan a hagyma első, sokan a második, és kevesen  a harmadik rétegén élve. Mindegyikük ÉRTÉK, múzeumok és kiállító termek ezrei tárják elénk mondanivalójukat.

Ezek után én most a virtuális hagyma harmadik rétegén élőkkel, ill. az általuk alkotott képek csodájával kívánok foglalkozni. Ezek a művészek HIVATÁST KAPTAK/KAPNAK. Illések, Jeremiások, és a Patmosz szigetén apokalipszist író János apostolok ők… Látható formába önteni a láthatatlant, színeket adni a szellemi létezésnek valami olyan dolog, amiről Jeremiás írt;  „Csontjaimba rekesztett tűz.” Vagy Pál, amikor megvallja; „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!”  Hány olyan művész életrajzát olvastam, amelyekben elmondják, hogy inkább koplaltak, lemondtak sok mindenről, csakhogy megvehessék azt a vásznat, ecseteket, festékeket, amely eszközökkel kimondhassák a bennük élő csodát. – Az egyetemes vallástörténet bizonyítottan állítja, hogy a legősibb kultúrák     - maya, inka, stb.-   mindig alkalmaztak képeket, szobrokat a maguk vallási szertartásaihoz, évezredeken keresztül. S most egy roppant érdekes, de inkább:fontos dologról kell írnom. A legújabb vallástörténeti, valláslélektani kutatások szerint, tévesek azok az állítások, hogy magát az anyagot  / fát, követ, agyagból készített formákat/ imádták. Nem!!! Hanem azokat az istenségeket, szellemi lényeket, akikről nem tudtak sokat, csak annyit, hogy léteznek, s valamiképpen megjeleníteni akarták őket, de tisztában voltak azzal, hogy ez a megjelenítés nem azonos a láthatatlannal. Nota bene: hol volt még akkor a kinyilatkoztatás??!! Igen, az embernek elemi igénye, hogy közelebb hozza magához az öt érzékszervével elérhetetlent. Kezdettől fogva tudott  /természetesen csak homályosan/  egy magasabb létrendről, és erről próbált valami elmondani formákba öntve.  Gondolod barátom, hogy ezt a sejtést, és a vágyat a szellemi világ után csak úgy, véletlenül agyalták ki? Már a kezdet kezdetén „Isten Lelke lebegett a vizek felett.”  Ez a Lélek tán nem munkálkodott a kinyilatkoztatás előtt???

Folytatom.

                                        TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.    III. rész.

 

Amint azt már jeleztem, ez a sorozat nem művészettörténetről szól, arra csak rövid utalást tettem, s még csak stílusok bemutatásáról sem, hisz mindezeknek hatalmas irodalma van, jobb gimnáziumokban oktatják, s a Képzőművészeti Egyetemnek  legfőbb tárgyai.  Magáról, a kép filozófiájáról már írtam, s most a kép teológiájáról szeretném kifejteni látásomat úgy, amint az bennem van, ahogy mindez belém integrálódott. Tehát egyetlen hivatalos tézist, egyetlen más auctort nem kívánok alapul venni, elvégre az egész profil-oldalamat eddig is, vállaltan a saját kútfőből merítettem.  (Az persze más kérdés, hogy mindaz, amit  eddigi életem folyamán tanultam, olvastam,  sok előadásból merítettem, összeáll valahol legbelül, ezeket a központi én egységbe rendezi, s csak  azt tartja meg legvégül, amikkel azonosulni tud.)

Már írtam arról egy másik sorozatomban, hogy mi nem tudjuk teljesen kimondani önmagunkat, gondolatainkat, érzéseinket a szavainkkal, pedig erre nagyon vágyunk, érezzük, hogy minden kimondott, vagy leírt mondatunk után marad bennünk valami kimondhatatlan… Különösképpen így van ez a transcendens világgal kapcsolatban, hiszen az már „a bovo”  kimondhatatlan!  Érezni az Ó-Szövetség  nagyjainál, prófétáinál, de különösen Szt.János apostol írásaiban,  (különösen a Jelenések Könyvében!)  hogy csak úgy feszül benne a sűrített élmény, a Szentlélektől való megérintettség tüze, és;  gyötrődik,  verejtékezik  mindezeknek a szavakba öntési nehézsége miatt. )  Ezt élik át a képzőművészek is,  az ihletettek…  Igen; ők másképp, és mást látnak, másképp, és mást hallanak, mint a hétköznapi, prózai életet élő emberek. Erről vallott Bogányi Gergely zongoraművész is, amikor a Zeneakadémián bemutatták az ő tervei alapján elkészített új zongorát. Elmondta, hogy bár nagyszerűek az eddigi márkás zongorák, de ő belülről más, többet nyújtani tudó hangzásképről álmodott.  Szinte önkínzásig menően töprengtek/töprengenek a festőművészek is, amikor a hitükről, istenélményükről, egy-egy bibliai jelenet megalkotásáról határoznak.  Erről számtalan életrajz, önéletrajz beszél nekünk.

A vallási életnek szerves része volt ősidők óta      -márcsak a fentiek alapján is,-     a kép, a szobor, s az egyéb műalkotások.  A kinyilatkoztatás előtti pogány templomokban ott voltak már. Nekünk öt érzékszervünk van, és emberlétünk alapvető igénye, hogy amit ezekkel nem tudunk megragadni, valamiképpen mégis érzékelhetővé tegyük.  Az már a szellemi fejlettségnek egy magasabb foka, amikor az egyes ember absztrahálni, elvonatkoztatni,  mondanám: spiritualizálni képes.  Amikor már nem szorul semmiféle  materiális mankóra…  AMIKOR  A SZÓ, A VERBUM DEI megérinti, s nem ő akar megragadni valamit, hanem őt ragadja meg az a csodálatos SZÓ…

Akkor tkp. hogy is állunk a képekkel teológiailag?  Lépjünk vissza az időben addig a pontig, amikor Izráel néppé, s nemzetté lesz. Igen, szükséges az ó-kor történelmének ismerete, ez minden teológiai fakultás alaptárgya  „Ószövetségi introductio  (bevezetés)”  címen.  Az Úr kiválasztotta ezt a kis nomád, pásztor népet, és  szövetséget kötött vele. A hébereket, ezt a kis népet, irdatlan, hatalmas pogány nemzetek és törzsek vették körül, amelyek politeizmusban=sok istenhitben éltek. Szobrokat, képeket imádtak /ill.azokat az isteneket, szellemeket, akiket ezek ábrázoltak,/  de tudnunk kell, hogy Izráel is ilyen volt, mielőtt megszólította volna az Örökkévaló!  Hosszú-hosszú folyamat után jutott el ez a kis nép az Úr megismeréséig, a belé való gyökerezésig. Féltő, óvó szeretettel akarta megóvni őket a bálványok    -idolok-   imádásába való visszaeséstől, és a környező nemzetek rossz hatásától.  Így, ezen történelmi keretek ismeretében érthető, hogy az első szövetségnek fundamentális pontja lett   AZ ELSŐ PARANCSOLAT .

"Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyenek idegen isteneid előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lenn a földön, vagy a vizekben, a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket." (Kiv 20,2--5)  

"Írva van ugyanis: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!" (Mt 4,10)

Ekkor Ő „Deus absconditus” =elrejtőzött Isten volt, s végig az is maradt az Ó-Szövetségben. Soha, senki nem láthatta, Mózes is csak mintegy hátulról, amint elvonult a felhők között.  Ő az EGYETLEN ÚR, rajta kívül nincs más, igaz Isten.  Ő nem akart egy lenni a sok száz isten közül, és így azt sem tűrhette, hogy a választott nép gyakorolja a monolátriát.   (Ez a teológiai szakszó annyit jelent, hogy egy-egy népnek/törzsnek van fő-istene, de tiszteli a környező népek isteneit is, és azoknak a képeit, szobrait is.) Nos, hát ezt nem tűrte, és ezt tiltotta meg  féltő, óvó szeretettel a Mindenható. A kiábrázolhatatlan, Ő, aki „egészen más.”  Bizony, keserves küzdelem volt e téren ennek a gyönge akaratú, nyakas népnek a vezetői, és a nép törzsei között. L: az aranyborjú esetét a Sínai hegy tövében…

Folytatom az Új Szövetséggel.

 

                                     TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.  IV. rész.

 

A III. rész ott fejeztem be, amikor Izrael gyötrelmes vívódásokon ment keresztül a bálványok elhagyásától kezdve,  az egyetlen Úr elfogadásának útján, a szövetségkötésig. A Makkabeusok korára már eljutottak Jahwe kizárólagos imádásáig, s ezért hősies vértanúságot is vállaltak. (A három ifjú a tüzes kemencében.)

A teljesen új, a teljesen más,  Jézus Krisztus  közénk testesülésével történt. A rejtőzködő, a senki által nem szemlélhető Úr, aki hol tűz,és láng formájában jelent meg, hol a felhő oszlopban ment a vándorló nép előtt, hol pedig a szellő suttogásában, íme; INCARNATUS EST= megtestesült, in carnis, hússá lett… emberré lett. Látható, tapintható, úgy, amint KIÁBRÁZOLTA önmagát. Három dimenziós, valóságos emberré, Aki „mindenben hasonlóvá vált hozzánk, a bűnt kivéve.”  „Fülöp! Aki engem lát, látja az Atyát is!”  Teofánia… Térdre!!!   LÁT-NI LE-HET AZ IS-TENT!!!!!!!   Ettől a pillanattól kezdve       -sok minden egyébbel együtt,-     megszűnt az ábrázolás tilalma.  Izrael már rég önálló nemzet, szó sincs immár a környező  törzsek bálványimádásának átvételéről, és a monolátria  fertőzéséről. 

Ami engem meglepett pár évvel ezelőtt, az, hogy több, tudományos írás került a kezembe, amelyek beszámoltak a legújabb archeológiai kutatások eredményeiről, s az ásatások folyamán előkerült palesztinai zsinagógákról.  Ezek falain ott láthatók a bibliai ősök képei, valamint jelenetek az évezredes történelmükből. Egységes kutatói álláspont; az első négy évszázadban ez teljesen természetes volt, és csak utána jött a tilalom, ezt követően csupán nonfigurális, vagy geometrikus ábrázolásokat engedélyezett a rabbinátus, Tehát Jézus korában nagyvonalúan kezelték ezt a kérdést.  S még egy fontos tény:  ezeket a képeket nem valamiféle emlékként tekintették, hanem olyan elbeszélésnek, (haggada,)  amely jelenvalóvá, élővé tette számukra az üdvtörténet eseményeit!  Egy hiteles személy mondta el nekem régen, hogy a széder- esték, a hanuka ünnepük, stb. nem csak mementók, hanem megjelenítő alkalmak, mintegy ővelük történik meg itt, és most mindaz, ami a Bibliában leíratott. No, és most következik a nervus rerum; az őskeresztény katakombák feltárásakor ott találták az oda eltemetett ker. vértanuk képeit, különféle ker. szimbólumok ábráit. Ezek a képek áttételesen mindig a Krisztusban elhúnytak feltámadásáról akartak tanúskodni. A korai ker.ség képei mindig misztérium jellegűek, többet akartak mondani, mint ami látható rajtuk. Minden Jézusra utalt,  (mégha csak az Őbenne hívő, Őérte életüket adó mártírokat ábrázolta is,)  és Jézus emberi személyén túl, az Atyára. Tehát; az első ker. századokban nem látták ezen instrumentumok által veszélyeztetve a krisztocentrikus lelkiséget.  Igen, dehát a sátán nem azért diabolosz, hogy mindezt   /mint ahogy szinte mindent…/ össze ne zavarjon-keverjen….   Ismét eljött, immár ker. köntösben a bálványimádás veszélye, s ennek nyomán a gyilkos rombolás, amelyet az egyháztörténelem „ikonoklazmus” nak , képrombolásnak nevez. A bizánci császárság korában vagyunk ekkor. Íme; itt a gyökér, az a gyökér, amelynek hajtásait a mai napig szenvedi az egyetemes, (felekezeteken túli) kereszténység.  Három fő csoportot látok én most a képekkel kapcsolatban:  1./ Az Ortodoxia,  2./ A katolicizmus,  és a 3./ protestentizmus.   Az  utóbbiban is vannak lényeges különbségek, pl. teljesen más egy evangélikus templom belseje, mint a reformátusé. Emlékszem több németországi utamra, amelyek során belépve egy ev. templomba, az első pillanatban azt hittem; katolikus templomban vagyok…

Majd innen folytatom.

 

                                           TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.     V. rész.

 

A kép teológiájának kutatását tán nem is lehetne jobb területtel tovább folytatni, mint az ortodoxia. A Kelet misztikus világa, a csend, s a jelképes ábrázolások, mozdulatok ősi területe. Ezt a mi bolygónkat valójában  /etnikai, kulturális, és vallási szempontból/  két térfélre lehet osztani; kelet,-nyugatra. E kettő totálisan eltér egymástól, mindhárom vonatkozásában. Azt hiszem, mi nyugatiak, az értelem, a logika, a görög-római filozófia, no meg az idő rohanva történő felhasználóiként,  SOHA nem fogjuk megérteni a keletet, legfeljebb csak megsejteni annak a világnak a mélységeit. Most két olyan alkalom jut eszembe, amikor nekem sikerült ez a megsejtés. Először akkor, amikor elolvastam Hajnóczy Rózsa vaskos könyvét; a „Bengáli tűz” címűt. Ő Germanus Gyula feleségeként 3 évet töltött az indiai Santiniketánéban, amelynek híres egyetemén      -Rabindranath Tagore alapította,-      meghívott tanszékvezetője volt a férje. Invenciózus nő lévén, s mert  volt rá ideje, kereste-kutatta India „lelkét.”  Nos, ennek a 3 évnek a naplója ez a könyv.  Ha jól emlékszem, legalább 8-10 oldalon keresztül számol be arról, hogy az egyik közeli hegyi barlangban élő  rishi fogadta őt, és hosszan beszélgethetett vele.  Rishi=látó embert jelent, tehát aki látja mindazt, ami túl van ezen a világon… H.R. remekül tudta visszaadni ennek a remetének a gondolatait, és azt a miliőt, azt a kisugárzást, ami körülvette őt. (E sorok megkezdése előtt megpróbáltam e könyvben megkeresni ezt a részt, de hát 789 oldal között ez nem sikerült. Nagyon ajánlom a megvételét, a Szépirodalmi Könyvkiadó hetedik (!) kiadása, 1972- ben jelent meg. Döntöttem; a most olvasásom alatt álló könyv után, ezt mégegyszer elolvasom!) – A második ilyen élményem egy Gyulán töltött hét alatt történt, amikor beléptem az ottani ortodox templomba, ahol éppen folyt a szent liturgia…. ikonok,  s maga az ikonosztázion… és a pópa mély baritonja, amint a jellegzetes bizánci tónusban énekelt. Mindezek együttese valamire felnyitotta a szemem: nem a ráció a világ  csúcsa…. Ja!!! dehogyis két alkalom volt! Három! Mégpedig zenei alkalom. Rachmanyinov: Chrisostomus Szt.János liturgiája. E mű megnyitja elöttünk az orosz ortodox lélek belső világát. Csodálatos! S végül; mintha a PAX tv ehhez a tanulmányomhoz akart volna ma segítséget nyújtani, ortodox liturgiát sugárzott, csekély 2 óra, valahány perc hosszúságban… Megnéztem a holnapi, vasárnapi műsort, akkor  14 00- 16 10-ig fog tartani. Valaki egyszer azt mondta nekem huncut képet vágva, „Náluk csak az első 3 óra  fárasztó, a többi 5 már fel sem tűnik…”  Igen, keleten teljesen más az idő érzékelése, értékelése. A gondolatok, érzelmek, a szív világa az, és én nagyon szeretnék ebben sokat tanulni tőlük. Amit hiányolok: az igehirdetésre szánt igen kevés idő, és azok sem tudják a nyugati embert betölteni, -de hát nem is nekünk szólnak… Kéne írnom a képek egy külön, speciális csoportjáról, az ikonokról. Hatalmas téma, mert az ikonok festése több, mint képzőművészet, több, mint vallási téma ábrázolása, ezek készítése élő hitet, belső látást, kegyelmi életet feltételeznek, külön szellemi műhelyekben képezik ki az erre kiválasztottakat. S akkor még nem is szóltam a kötelezően előírt ikonfestési szigorú előírásokról. Az ortodox ker. hívő számára ezek az ikonok kvázi: Teofániák. Érdemes tájékozódni efelől, csakis gazdagodni lehet lelkiekben!!!     - Ezek után a saját portámról:

 

                                         A KÉPEK ÉS A KATOLIKUS VALLÁS.

 

Mi középen helyezkedünk el az ortodoxia, és a protestáns testvérek viszonyulásában e téren. Ne feledjük el; 2000 év hagyományait, sokféle áramlat nyomait görgetjük magunk előtt, mint a Duna a kavicsokat. Sok-sok nemzet, kultúra, sokféle pogány náció integrálása, és a szellemi „létra” kül. fokain álló tömegek állnak e 2000 év mögött. Valóban tapintható Jézus hasonlata a piciny kovász, és a véka liszt arányáról. Lassan hatja át a kovász a hatalmas massza anyagát… Kérem; a késő középkorig a népesség közel 65%-a írástudatlan volt Európában!!! Hol  volt még akkor a nyomtatás? A Bibliát, és a kódexeket szerzetesek másolták kézzel pergamenre, és ezek csak szűk kör igényét voltak képesek kielégíteni. A hit alapvető tételeit vándor szerzetes papok prédikációi alapozták meg, és a Biblia pauperum=a szegények képes Bibliája, de hatalmas szerepe volt a képeknek is. Bibliai jelenetekkel, Jézust, a Szentháromságot ábrázoló freskókkal al-seccókkal, és míves, ólomüvegbe metszett ábrákkal voltak/vannak tele a kat. templomok. No, és minden olyan hitvalló, mártír, egyháztanító, képei is láthatók, élükön Jézus édesanyjával, meg az apostolokkal. Egyéni definicióm; ezek a képek MINDEN RENDŰ/RANGÚ EMBER SZÁMÁRA DIREKT ÜZENETEK. (Halkan jegyzem meg; a giccs képekről-szobrokról, amelyek sajnos tömegével léteznek szerte a világban, különösen a falusi templomainkban, nem kívánok írni…) Most pedig az én teljesen egyéni, szubjektív töprengéseim következnek, vállalva az esetleges anathémát…  Akik nem ismernek, azok számára bocsátom előre; én az un. „népi vallásosságnak” elszánt ellenfele vagyok. Jó lenne már a görgetett kavics-hordalékokat kilapátolni, és a színaranyat, s csakis azt megtartani, hirdetni, vele, és benne élni! El kell olvasni a híres, elismert néprajzkutatónak; Erdélyi Zsuzsannának a „Hegyet hágék, lőtöt lépék” c. könyvét, amelyben ismerteti, és bőséges válogatást ad az archaikus népi imádságokból, és az egyes tájegységek vallási kultuszaiból. Elolvasása után rögtön megérted barátom, hogy miről is beszélek… Arról, hogy a Szt.István kora előtti pogány szellemiség, leöntve vékony ker. mázzal, ITT ÉL KÖZÖTTÜNK!!!  Ez így nem tiszta hit, hanem mixtum! Egyedüli fundamentum Jézus Krisztus, az Ő Igéje=Szentírás, az apostoli tradició, s az elő századok e kettőre épült, és a zsinatok által definiált tiszta HIT. Ha ezen a szikla alapon áll az igehirdetés, és ha ezt sugározzák hitelesen a képek, akkor    -de a jelenleginél sokkal visszafogottabban,-   tudom elfogadni a képek jelenlétét, mint dekórumot, és mint megjelenítőit hitünk, s a 2000 évünk történelmének, teológiájának. De azt SOHA, SOHA nem tudtam elfogadni, hogy egy tárgynak      -a mégoly művészi, ihletett kivitelezésűnek sem,-     kultikus tiszteletet adjon bárki is, különösen hivatalos, az egyetemes Egyház liturgiájának keretein belül!  Nekem elfogadhatatlan, hogy egy képet, vagy szobrot úgy hordozzanak körül, s úgy mutassák fel, mint a Szentírást, és a Szent Eucharistiát!!! Ez skandalum! A létben     -ens/entis,-      két kategória van:  1./ A Teremtő, és  2./ a teremtmények.   A kinyilatkoztatást tartalmazó Biblia,=Isten Igéje, az Eucharistia=adequát módon Krisztus. Nos, e kettőt lehet, s kell felmutatni, s fizikailag, avagy lélekben leborulni. SENKI, és SEMMI más előtt!!!! Igen; a templomaink=otthonaink, s az otthonainkban ugye vannak szép képek, mert ezek, a függönyök, szőnyegek, fali kovácsoltvas díszek teszik a szálláshelyet otthonná. Ebben a szobában ahol most írok, a Szüleimről készült portré kép van a falon. De egyetlen pillanatig sem azonosítottam ezt a TÁRGYAT a Szüleimmel, jó ránéznem, mert emlékeztet rájuk, mintegy megjeleníti őket. Nos, a második, a lelki otthonunk falain is van létjogosultsága a képeknek, de soha nem aránytalan mértékben, mintegy „elfedve” az Ige és a Kenyér centrális helyét, jelentőségét! ….és….. a pásztoroknak, őrizőknek fáradságot, időt nem kímélve segíteni a széles rétegeket a járulékos elemek megkülönböztetésére, a lényegestől. Plébániai kis csoportok szervezése, és  biblikus igehirdetés, fokozatos teológiai tanítás. Ha ez megvalósulna, rögtön helyére kerülne a képek szerepe, a képek filozófiája, és teológiája… Szinte napi könyörgésem a Szentlélekhez; segítsen visszatérni bennünket az alaphoz. Merthogy senki nem vethet más alapot, mint a Jézus Krisztust!!!  Qui bene distinguit, bene docet… Fentebb írtam a képrombolásról. Ez erőteljesen elítélendő barbárság, hiszen értékes művészi alkotások is megsemmisültek, sok kultúrtörténeti emléktől lettünk megfosztva.  Ámde: fontoljuk csak meg, hogy emögött nem állt-e a bálványimádás pogány praxisa, vagy legalábbis annak a látszata? S vajon nem az ilyenek miatt felháborodott, ezektől megtisztítani kívánó purifisták lépték meg ezt, sajnos excesszusba torkolló módon???

Az igazi kép: eikon. Ahhoz segíti a belsőleg megnyílt embert, a hitben élőt, hogy a láthatón túl, az érzékelésen túlit szemlélhesse. Minden jónak, és művészi szépnek az Urát.-       Folytatom.

 

Ps: Miután aludtam egyet, fontosnak tartom pótlólag hozzátenni írásomhoz a következőket: A skolasztika  ismeretelméletének két fontos szava ajánlatos a képek teológiai szempontból való értékeléséhez. Ezek: a „quod”  =amit szemlélek,   és a „quo” = ahogyan, amilyen aspectusból/optikával szemlélem. Tehát; nem a képekkel, önmagukban lehet probléma, hanem mibennünk, a hitünk tisztaságával, (Jézus központú-e?) az értelmünk csiszoltságával, és az érzelmeink rendezettségével!   Ugyanis, ha egy művészi, és ihletett alkotást úgy tudjuk szemlélni mint egy nagyfokú értéket, amely quasi apokalipszis,  (elhúzza a leplet, a fátyolt a természetfeletti előtt, hogy érzékelni, megsejteni tudjunk belőle valamit,) akkor teljesen rendben van a dolog. De ha egy képet szakralizálunk, valamilyen természetfeletti erőt tulajdonítunk neki, s netán még hajlongunk, csókolgatjuk, megérintjük, akkor vedd tudomásul barátom; EZ A BÁLVÁNYIMÁDÁS BŰNE!!! Kérd ekkor a Szentlelket, hogy sürgősen rakja rendbe szívedben, és elmédben a quo-t… - Ellenkező esetben „A HIBA AZ ÖN KÉSZÜLÉKÉBEN VAN!”

 

Kedves Testvéreim! A fenti torzulások, atavisztikus jelenségek láttán, nekünk nem lehet, s nem szabad elveszíteni békességünket, de különösen nem szabad botránkoznunk, ítélkeznünk! Tudomásul kell vennünk, hogy a virtuális hagyma első, és második rétegén élők –ilyenek. Naponta kell értük könyörögnünk, mert a vallásos ember nehezebben tér meg, mint egy ateista, és; naponta HÁLÁT ADNUNK a tiszta, evangéliumi HIT ingyen kegyelméért. Nem vagyunk mi többek-jobbak, csak szívünkön piros pecsétek ragyognak… S ne feledjük; kicsi a kovász, hatalmas a vekni ,és benne a massza…idő kell hozzá, hogy áthassa. Más a kronosz, és más a kairosz. Az Úr Szelleme munkálkodik 2015-ben is, és örökkön örökké…

 

 

                                      TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.   VI./a rész.                              

                                        

Még néhány mondat erejéig visszatérnék a katolikus templomok képeinek problematikájához,és a kritikai megjegyzéseimhez, amelyeket fenntartok, de egy vonatkozását ide kell írnom a teljesség kedvéért. Az évszázadok során sok jelenség történt ezeken át, amelyeket kivizsgáltak nem hívő tudósok is laboratóriumi körülmények között, és ennek az eredményét kb. így fogalmazták meg: „A tudomány jelenlegi állása szerint, e vizsgált jelenségre magyarázatot adni nem lehetséges.”  Ilyen történések, s kivizsgálások a legutóbbi években is voltak, tehát a természettudomány mai, super-fejlett eszközeivel, műszereivel  végzett ellenőrzések sem tudnak magyarázattal szolgálni.  Pl. a híres Turini lepel esetében   sem, amelyet az amerikai NASA  laboratóriumában vizsgáltak lézerrel, C 14-el, és bizony a lepel anyaga, ill. a belé préselődött pollenek, valamint az , hogy a Krisztus kép anyagán festéket nem találtak, szintén csak azt a konklúziót eredményezte, hogy a tudomány jelen……  Ezeken töprengtem a tegnapi soraim lezárása után, és arra jutottam, hogy Isten adott számunkra jeleket, csodás eseményeket végig, az egész üdvtörténeten át!   Úgy az Ó, mint az Új Szövetségben. Ezeket felsorolni még csak vázlatosan sem kívánom itt. Elvégre:  „Istennek SEMMI sem lehetetlen!”  Ő megszánja az emberi Tamásokat, és a keresőket, azokat, akiknek kell még a mankó hitük megerősödéséhez. Jézus mégegyszer visszament a cenákulumba Tamás kedvéért. No, gyere ide, itt vagyok, látsz? Látod  ezeket a sebeket???  Akkor tedd ujjaidat bele ezekbe, TAPINTS, és LÁSS!  De ezután VALÓBAN láss!  S ekkor tudta kimondani ez az apostol azt a csodálatos exclamátiót;  „ÉN URAM, ÉN ISTENEM!”  a HITE annyira megerősödött, hogy a hagyomány szerint Indiában életét adta Jézusért.  ( „Tamás keresztények”)  Nem vagyunk egyformák, minden egyes ember egy külön világ. Isten hitre akarja juttatni a választottait, és ennek sokféle útja/módja van. Lehetősége van néki tehát arra, hogy pl. egy Őt ábrázoló képen át adjon jelzést valamilyen formában. Ezt én őszintén el tudom fogadni, mert ismerem a Szentírást.  DE, DE:  ettől a kép még kép, egy lepel még lepel marad. Tehát én nem ezek előtt borulok le, hanem az erre rászoruló gyermekeit ennyire, ilyen irgalommal szerető  Atyám előtt!!!  Hálával tölt el, hogy nekem bőven elég az, amit a szívemben/elmémben elvégzett, elég nekem a SZÓ, elég az, amit szavakkal nem tudok elmondani…  A felbontott tetőn át kötélen leeresztett multiplex sclerotikus  /”inaszakadt”/ embernek a legnagyobbat, a felülmúlhatatlant adta; megbocsátotta bűneit. Ennél nincs több!!!!!!!!  …és csak úgy, mellékesen tudod barátom; hozzá tette: „Vedd ágyadat, és menj haza.”  DE: ez a külső jel KELLET A  KÖRÜLÁLLÓKNAK!  No, valahogy így látom/érzem én a képek eme vonatkozását.

Krisztus, és az Ő MEGSZENTELTJEINEK képei nem csupán művészi alkotások, különösen nem fényképek. Lényegük abban áll, hogy a tisztán anyagi módon létezőkből kivezessenek bennünket, a belső érzéket felébresszék, és egy olyan új látásra tanítsák a „tejnek italával táplálkozókat,”  amely a láthatóban felfedezi a láthatatlant.

 Folytatom, s várhatóan le is zárom a képekről szóló tűnődéseimet.

 

 

 

 Mottók:  „Hittél, mert láttál. BOLDOGOK,  AKIK NEM LÁTNAK,  MÉGIS HISZNEK.”  ( Jn. 20, 29.) 

                   Hinni taníts Uram, kérni taníts…

                                       TŰNŐDÉS A KÉPEKRŐL.   VI./b.

           /AHOGY EHHEZ A KÉRDÉSKÖRHÖZ A PROTESTÁNS TESTVÉREINK  VISZONYULNAK./

 

Elöljáróban: Amikor egy olyan témában szólal meg az ember, amelyet nem belülről/legbelülről ismer, akkor előtte két ajándékot kell elkérnie felülről.  1./  A teljes empátiáét, és  2./  az őszinte szeretetét. Ezekért könyörögtem, mielőtt elkezdtem az írást.  Azt az írást, amelyért valószínűleg többen összeráncolják a homlokukat, de én csakis azt vethetem „papírra,” ami a szívemben, és az agyamban van.  (Eddig is azt tettem.)  Pár mondat erejéig kitágítva a látókört a képektől, a kereszténység egészéig, szeretném megérni a köv. 2 szó eltörlését;  „mi” és  „ők.”  Különösen a gyakorta hozzátoldott  „bezzeg” szót… Igen, mert a virtuális hagyma 3. rétegén élőket  (l: a „Hagyma I.II.III. c sorozatomat,) egy Személy forrasztja egybe, Akit úgy hívnak; Jézus Krisztus. Mindazok, akik Őt személyes Megváltójuknak tekintik, akiket Ő meghívott az élő hitre, LÉNYEGILEG EGYEK. Ez a Benne való egység felülírja az általam jól ismert dogmatikai. eccléziológiai, és sacrológiai különbségeket. Ezek  ITT, és MOST okoznak problémákat, DE A MENNYEI Jeruzsálemben nem lesz külön asztal terítve  a jézusi lakomán!!!    ………és képekre sem lesz szükség, mert minden jelkép és jelzés feleslegessé válik a színről-színre látás csodálatos világában. A mi képeink     - a szakrálisak-     tkp. apokalipszisek; megkísérlik legalább részben elhúzni a függönyt/leplet a teljesen más létrend titka elől, és átadni nekünk azt, amit az ihletett alkotójuk meglátott, megérzett.

Egyik előző írásomban tűnődtem az otthonról, és ebben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy a mikro-környezetünk a személyes énünk kisugárzása. Mintegy bemutatkozás.  Ebbe senki nem szólhat bele, magán ügy.  Később azt is írtam, hogy a templom a második otthonunk. Nos, hát akkor ezt a másodikat is ennek az otthonnak a tulajdonosai lakják be, és rendezik be, a saját látásuk szerint!

Az evangélikus templomokban  látunk képeket, ezek szinte mindegyike Jézust, esetleg valamelyik bibliai jelenetet ábrázolják. Ha jól emlékszem, a Deák-téren lévő templom hatalmas, művészi oltárképe a mennybemenetelt jeleníti meg. Több, külföldi utamon viszont, elég sok képet láttam templomaikban. Amint tudjuk, Luther kat. pap volt, így ő több hagyományt megőrzött, és ennek nyomai több, más területen is érzékelhetőek a mai napig.

A  református templomok szigorúan csakis fehér falak, sima mennyezet látványával fogadják a betérőket. Megható „féltékenységgel” őrzik a sola scriptúra elvét, semmi más, csakis az Ige! A belső tér is úgy van kiképezve, hogy a centrumban a szószék álljon, mint ahonnan a Biblia=Isten üzenete hangzik. Ez a belső tér szinte megszólal, és két igehelyet mond:  Mózes II. könyvéből;  „Ne csinálj magadnak faragott képet,” stb, és Az I.Korintusból; „Nem akarok tudni SENKI MÁSRÓL köztetek, CSAK Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” Úgy látják-érzik-tudják, hogy a Krisztuson kívül szóbahozott, képileg megjelenített bárki más, legyen az mégoly tiszteletreméltó, hiteles személy, megosztja a figyelmet, csökkenti az egyetlen lényeges dologról, Isten Igéjéről szóló üzenet befogadását. SZÓSZÉK,  -  ORGONA.  Az utóbbinak is egyetlen lényeges funkciója lehet; kísérni a zsoltárok éneklését. Mindez nagyon tiszteletre méltó, immár 500 éves tradíció, amely előtt meg kell hajtani a fejünket. Itt nincs helye a „de” nek, ez a legbelsőbb, lelkiismereti kérdés, és ez mindannyiunknál perdöntő, szent dolog!

Megvallom; elmélyedve imádkozni én mindig sokkal jobban tudtam az olyan kat. templomokban, mint pl. a Városmajori, vagy a Felső-Krisztinavárosi puritán Isten házában, s főleg, egy kicsi, csendes kápolnában… Becsülöm művészettörténeti, építészeti szempontból a katedrálisokat, bazilikákat, de ez egy más kategória.

Ennek a komplex, s hatalmas ívű kérdéskörnek van hittani, egyháztörténeti, stb. vonatkozása, amelyek alapján eltérőek az Egyetlen Úr tiszteletének, dicsőítésének külső keretei az egyes egyháztestek között. Mindegyik praxis mellett vannak igen komoly, dokumentálható érvek, és ezeket az elfogadás mellett, igaz szeretettel kell kísérnünk. Sok ösvény vezet fel a mons Dei-re, de mindegyiken  ( a hagyma 3. rétegén élők,) a nevükön szólítottak vándorolnak, és mindegyikük oda tart, ahol sem lámpás, sem képi jelzések nem lesznek.

….és különbözőségek sem… 

Az efezusi levél 4, 16. versével fejezem be tűnődéseimet a képekről.  A képekről, amint azok láthatók, és egyben  - jelzések…