A  „TÖKÉLETESSÉG”  HALÁLOS  BŰNE…

                                       ( „Ez,”  és  a mi hizlalt borjúink.)

 

²⁵Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. ²⁶Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. ²⁷Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült – felelte. ²⁸Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. ²⁹De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. ³⁰Most meg, hogy  EZ  A  FIAD  megjött, aki vagyonodat  rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál  le neki.  (Lk. 15,  25-30.)

 

 

 

A Nagyböjt  4. vasárnapjára kijelölt  Evangéliumból  kimetszettem a fenti verseket, azért, mert  egy kresz-táblát kívánok eléd állítani. Azt, amelyik piktogrammal jelzi, hogy veszélyes kanyar következik utadon.

 Gyönyörű, szívet melengető ez a mai, teljes igeszakasz, telitalálat annak ábrázolására, hogy a legmélyebb veremből, a legsúlyosabb bűnökből is van kiút, mert   az Atya ott áll abban a kanyarban, és  arra vár, hogy átölelhessen, hogy ruhájával felitassa a bánat könnyeit, majd ünnepi lakomát rendezhessen hatalmas örömében. Igen; ez a vasárnap az öröm vasárnapja,   /szólhat az orgona, és oltárainkat virágok díszíthetik, a pap nem lila színű miseruhában jeleníti meg Krisztus áldozatát,/   de az öröm napjának margóján, felsejleni látok egy sötét árnyat. AZ  ELHITT  TÖKÉLETESSÉG SÁTÁNI BUTÍTÁSÁNAK  IJESZTŐ ÁRNYÁT…   Bennem asszociálódik most egy paralel  evangéliumi jelenet, az egyik legismertebb: „A farizeus, és a vámos”  templomi jelenete.  Az a farizeus klónozott mása, annak a mezőről hazatérő idősebbik fiúnak. Mindkettőjük rettenetes bűne a lelki vakságuk, amelyet a superbia=gőg okozott.  S okoz nekünk…

Látásom  szerint ennek a  hűséges, soha el nem kóborolt dolgos fiúnak, annak, aki SOHA, EGYSZER SEM  szegte meg apjának parancsait, beteg, eltorzult lelkülete volt. E diagnózisomnak biztos jele az ő szájából kiömlő, ijesztő szavai, amelyek hátborzongatóak:  „ Most meg, hogy  EZ A FIAD  megjött…”   Ez.  No, nem az én édes testvérem, á, dehogyis. Ez, akihez semmi közöm, csupán a te fiad. Ez, akit merészeltél  énutánam nemzeni.  ÉN, aki minden egyes napon hajnalban kelek, és szorgalmasan dolgozom  a te földjeiden, ÉN, aki verejtékezem a nap hevétől, de kitartok a munkában, ÉN, aki eddig soha  nem zúgolódtam  amiatt, hogy még egy vacak gödölyét sem adtál, hogy egy jót mulathassak a barátaimmal, és  ÉN, aki  KIÉRDEMELT joggal  tekintem  magam  a teljes családi vagyon egyetlen örökösének, most azt kell  látnom, hogy  „ez”  vissza pofátlankodott,  ismét beférkőzött a régi helyére, és nekem ezzel a  senki, léha, elzüllött alakkal,  osztoznom kell majd mindenen. Ezen felül pedig szétrobban az  agyam  annak láttán, hogy a legértékesebb hízlalt borjút is levágattad a számára.

Kérdem,  /mintha nem tudnám,/  vajon ma is vannak efféle testvérek? Vérszerintiek, és más ember-testvérek?

E ponton kell érintenem a kegyelemtan vonatkozó tanítását, amely egyenesen a Szentírásból, és az apostoli  kor egységes tanításából ered:

AZ  ÖRÖKTŐL FOGVA VALÓ  KIVÁLASZTÁS,  A  HIT  INGYEN  MEGKAPOTT  VÉGTELEN  KEGYELME, VALAMINT  AZ  ERRE KIMONDOTT  „IGEN”  AZ EGYEDÜLI  ALAPJA  AZ  ÜDVÖSSÉGNEK!

Minden további ebből az igenből következik, de ezek a továbbiak is    - amiket az idősebbik fiú  taxatíve felsorolt, -    az Atyától  kapott erőből valósulhatnak meg, és nem a mi gyenge, megsebzett akaratunkéból. Nekünk ÉLNÜNK  KELL  EZZEL AZ ERŐVEL, de minden nap, és minden órában tudatosítanunk kell, hogy:  „Nálam nélkül semmit sem tehettek!”  ALÁZAT!!!  Az a farizeus ott, abban a templomban, és ez a mezőről visszaérkező fiú  itt, ebben a példabeszédben, semmi mások, mint egy felfújt lufik. Olyanok, amelybe a sátán pumpálta a levegőt, de egyben olyanok, amelyekbe  e parabolában maga, az Úr Jézus szúrta bele a gombostűt, kedves barátom.

Laetare  vasárnapja van.  Orgona, virágok, rózsaszín miseruha…  Igen; örüljünk!  De ne a mi hamis ködben előbújó értékeinknek, esetleges jó tetteinknek, amelyek feljogosítanának az Atya ölelésére a halálunk utáni „kanyarban,”  hanem az ajtónkon kopogtató, szelíden belépést kérő Jézusnak, mert:

 

   EGYEDÜL  Ő  AZ  ÚT,  AZ  IGAZSÁG,  ÉS  AZ  ÉLET!  NEKI  KELL  ÖRÜLNÜNK MA, ÉS MINDÖRÖKKÉ.