Csatószegi Viktor
RANDOM- II.
(AVAGY: A SZÉP, ÉS A CSEND.)
Tegnap írtam Boros Misi, és Bősze Ádám kapcsán egy lányról, aki évekkel ezelőtt Bachot játszott a belvárosi Piarista Rendház kapuja mellett. Erre ma vissza kell térnem, mert ez a belém vésődött élmény további "randomozásra" késztet.
Szép, sőt; gyönyörű volt az a lány. No, nem a celebek, a tiszavirág életű modellek agyonrúzsozott, kenceficézett szépségére gondolok. Nem. A tisztaság, a zene dallamával átitatott, a rengeteg gyakorlás akaratot kívánó elszántságának együttes szépségére. Egy definiálhatatlan, belső ragyogás szépségére. Kissé távolabb megállva, ittam ezt a szépséget, miközben féltem, hogy hirtelen rám nézve, esetleg félreértheti a szituációt. Ma is emlékszem erre... Dehogyis nézett ő rám, sehová sem nézett; abból a patakból ivott, akit Bachnak hívnak.
Ott, és akkor nem volt nő, és férfi, - transcendentia volt. Partita hangzott. Tán néhány piarista atya is gyönyörködött egy-egy nyitott ablak mögött, ennek a légies tüneménynek a játékában...
(AVAGY: A SZÉP, ÉS A CSEND.)
Tegnap írtam Boros Misi, és Bősze Ádám kapcsán egy lányról, aki évekkel ezelőtt Bachot játszott a belvárosi Piarista Rendház kapuja mellett. Erre ma vissza kell térnem, mert ez a belém vésődött élmény további "randomozásra" késztet.
Szép, sőt; gyönyörű volt az a lány. No, nem a celebek, a tiszavirág életű modellek agyonrúzsozott, kenceficézett szépségére gondolok. Nem. A tisztaság, a zene dallamával átitatott, a rengeteg gyakorlás akaratot kívánó elszántságának együttes szépségére. Egy definiálhatatlan, belső ragyogás szépségére. Kissé távolabb megállva, ittam ezt a szépséget, miközben féltem, hogy hirtelen rám nézve, esetleg félreértheti a szituációt. Ma is emlékszem erre... Dehogyis nézett ő rám, sehová sem nézett; abból a patakból ivott, akit Bachnak hívnak.
Ott, és akkor nem volt nő, és férfi, - transcendentia volt. Partita hangzott. Tán néhány piarista atya is gyönyörködött egy-egy nyitott ablak mögött, ennek a légies tüneménynek a játékában...
Igen, vannak efféle szépségek. Örök nyomot hagyók. Ilyen pillanat volt, ( volt??? --VAN!!!) amikor Farkasréten hirtelen odaléptem egy terem hátsó sarkába valakihez, mert valamit mondani akartam neki.
Ő nem vett észre engem, mert a szeme be volt csukva. Táborhegyi ragyogás sugárzott át az arcán; az Úrral beszélgetett. Egy égi pillanat, előleg abból, amire várunk. Gyorsan, azonnal visszaléptem onnan. De azt a pillanatot ma is látom.
Egy mozzanat a Virtuózók döntőjéből: Leírhatatlan élmény volt, izzott a légkör a megtestesült SZÉPTŐL. Misiről, a zongoráról, egy pillanatra elfordult a kamera a zsűri felé. Átszellemült arcok, s íme; egyikük szeméből egy könnycsepp jött elő. Valódi igazgyöngy... Amikor /a filozófia, és az esztétika által is nehezen definiálható/ SZÉP villámfénye belehasít a szívbe... A zene, a dallam, a csoda emberei. Random: mekkora élmény hallgatni a zenével/zenében élő emberek beszédét! Még a prózájuk is finoman dallamos, ahogy artikulálják, "dallamosítják" a szavaikat. Nem is beszélve a mondandójuk mélységéről... (Hogy tudnak fájni a kemény, bárdolatlan, ordító beszédek, a közönséges, durva hangok!)
Rabja vagyok a halk hangoknak. Az igazán lényeges, örök érvényű dolgok halkan hangzanak. Egy közösség csendes, közös imái. Egy gyóntatószék félhomályában, a szerzetes lehunyt szemmel mondott suttogása, amint továbbítja a felülről, a Szentlélektől kapott gondolatokat, és a néma várakozásban térdeplő bűnbánó felé, a feloldozás igéit... ...és azok a testvéreim, akik más keretek között kérnek újjászületést, belülről hallják Jézus csendes absolutióját. A papszentelés pillanata. Nem szólhat az orgona, hallgat a kórus, nincs semmilyen liturgikus szöveg, a szentelő püspök sem szól egyetlen szót sem, - csak néma CSENDBEN ráteszi kezét a térdeplő szentelendő fejére...
Illés sem a viharban, a mennydörgésben, hanem a CSENDES SZELLŐ fuvallata közben látta/hallotta az Urat, ott, a Hóreb hegyen.
De jó lenne meghallani csak egyetlen egyszer is, a tavaszi kertben kipattanó rügy fakadásának hangját, dehát az emberi fül hallási küszöbe alatt hangzik el ez a csoda.
Itt, és most megosztom egy -sokaknak bizonyára fura- szokásomat: gyakran csakis a második tételeit ( adagio, largo, legato,) hallgatom meg egymás után Bach, Vivaldi, Mozart, Schubert, stb. műveinek, sorozatban. Már kívülről tudom a gombok számait a CD lemezeimen. Igen; ezek élmények. No, meg a Csörgő patak... Aztán őszkor, pl. októberben végig sétálni, és szemlélődni a R. Tagore sétányon, vagy a Zemplén erdőiben, rétjein. Mindezt olyan társakkal, akik eközben tudnak hallgatni, -és lélekben leborulni a teremtett szép Teremtője előtt, avagy egyedül.
Ülni a csónakban Tihany felé tartva, aztán letenni az evezőket, és hallgatni, amint a víz halk csobbanásokkal érinti a csónak alját...
Nem voltam sosem nagy moziba járó, de a fentiek miatt majdnem minden Bergmann filmet megnéztem, mert ő olyasmit tudott, amit egyetlen filmművészeti egyetemen sem lehet megtanulni. A lélek belső rezdüléseinek hangtalan ábrázolását.
Random... Misi, - Bősze Ádám, - gyönyörű lány a kapu mellett, - adagió....
Isten örök csendje, és a mindeneket felülmúló, ragyogó szépsége....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése