Csatószegi Viktor

 

                                            ADAGIO,  SZÉP,  CSEND...

 

Sokszor hallgattam már igen komoly tehetségeket utca-zenészként, olyanokat, akiknek joggal lenne helye előadó termekben. Sosem felejtem el azt a tündéri, átszellemült arccal Bachot játszó lányt, aki a Belvárosban, a Piarista Rendház kapuja melletti helyet választotta művészetének bemutatására, s néhány obulus begyűjtésére, tán kotta vásárlás céljából, vagy a tandíjra.

Szép,  sőt;  gyönyörű  volt az a lány. No, nem a  celebek, a tiszavirág életű modellek agyonrúzsozott, kenceficézett  szépségére  gondolok. Nem.  A tisztaság, a zene dallamával átitatott, a rengeteg gyakorlás,  akaratot  kívánó  elszántságának együttes szépségére. Egy definiálhatatlan, belső ragyogás szépségére. Kissé távolabb megállva, ittam ezt a szépséget, miközben féltem, hogy hirtelen rám nézve, esetleg félreértheti a szituációt. Ma is emlékszem erre... Dehogyis nézett ő rám, sehová sem  nézett; abból a patakból ivott, akit Bachnak hívnak.
Ott, és akkor nem volt nő, és férfi, - transcendentia volt.  Partita  hangzott. Tán  néhány piarista  atya  is gyönyörködött  egy-egy nyitott ablak mögött, ennek a légies tüneménynek a játékában...

Igen, vannak efféle szépségek. Örök nyomot hagyók. Ilyen pillanat volt,    ( volt??? --VAN! ,)  amikor Farkasréten  hirtelen  odaléptem egy ima- terem hátsó sarkába valakihez, mert valamit mondani akartam neki.
Ő nem vett észre engem, mert a szeme be volt csukva. Táborhegyi ragyogás sugárzott át az arcán; az Úrral beszélgetett. Egy égi pillanat, előleg abból, amire várunk. Gyorsan, azonnal visszaléptem onnan. De azt a pillanatot ma is látom.

Egy  mozzanat  a Virtuózók döntőjéből: Leírhatatlan élmény volt, izzott a légkör a megtestesült SZÉPTŐL. Misiről, a zongoráról, egy pillanatra elfordult a kamera a zsűri felé. Átszellemült arcok, s íme; egyikük  szeméből  egy könnycsepp  jött elő. Valódi igazgyöngy... Amikor   /a filozófia, és az esztétika  által is nehezen definiálható /    SZÉP  villámfénye  belehasít a szívbe...  A zene, a dallam, a csoda emberei.  Random: mekkora élmény hallgatni a zenével/zenében élő emberek beszédét!  Még a prózájuk is finoman dallamos, ahogy artikulálják,  "dallamosítják" a szavaikat. Nem is beszélve a mondandójuk mélységéről...  (Hogy tudnak fájni a kemény, bárdolatlan, ordító beszédek, a közönséges, durva hangok!)
Rabja vagyok a halk hangoknak. Az igazán lényeges, örök érvényű dolgok halkan hangzanak. Egy közösség csendes, közös imái. Egy gyóntatószék félhomályában, a szerzetes lehunyt szemmel mondott suttogása,  amint  továbbítja  a felülről, a Szentlélektől kapott gondolatokat, és a néma várakozásban  térdeplő bűnbánó felé, a feloldozás igéit...    ...és  azok a testvéreim, akik más keretek között  kérnek újjászületést, belülről hallják Jézus csendes  absolutióját.  A papszentelés pillanata. Nem  szólhat  az orgona, hallgat a kórus, nincs semmilyen  liturgikus  szöveg, a szentelő püspök sem szól egyetlen szót sem,  csak néma CSENDBEN  ráteszi kezét a térdeplő szentelendő fejére...
Illés  sem a viharban, a mennydörgésben, hanem a CSENDES  SZELLŐ fuvallata közben látta/hallotta az Urat, ott, a Hóreb hegyen.

De jó lenne meghallani csak egyetlen egyszer is, a tavaszi kertben kipattanó rügy fakadásának hangját, dehát az emberi fül hallási küszöbe alatt hangzik el ez a csoda.
Itt, és most megosztom egy      - többeknek bizonyára fura -     szokásomat:  gyakran  csakis  a második tételeit ( adagio, largo ) hallgatom meg egymás után  Bach,  Vivaldi, Mozart, Schubert, stb. műveinek,  sorozatban.  Már kívülről tudom a gombok számait a CD lemezeimen. Igen; ezek élmények. No, meg a Csörgő patak... Aztán őszkor, pl. októberben végig sétálni, és szemlélődni a R.  Tagore sétányon,  vagy a Zemplén erdőiben, rétjein. Mindezt olyan társakkal,  akik  eközben tudnak hallgatni,   - és lélekben leborulni a teremtett  szép Teremtője előtt,  avagy  egyedül.
Ülni a csónakban Tihany felé tartva, aztán letenni az evezőket, és hallgatni, amint  a víz,  halk csobbanásokkal  érinti a csónak alját...
Nem voltam sosem nagy moziba járó, de a fentiek miatt majdnem minden Bergmann filmet megnéztem, mert ő olyasmit  tudott,  amit egyetlen filmművészeti egyetemen  sem lehet megtanulni. A lélek belső rezdüléseinek hangtalan ábrázolását.

  Gyönyörű lány a kapu mellett, -   adagió....

Isten  örök  csendje, és a mindeneket  felülmúló,  ragyogó  szépsége....

 

 

 

 

 

Boros Misi: Haydn D-dúr zongoraverseny 1. tétel - Gálaest