Csatószegi Viktor

Tűnődés az otthonról. Alcím: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."

 

Kis  szünet után folytatom a "Tűnődés"  sorozatomat,    - tűnődtem a zenéről és a könyvekről, -     s most az életünk legbelsőbb, nélkülözhetetlen  teréről  kell írnom. Mindjárt az elején utalok az alcímben idézett, Tamási Árontól származó  mondatra; bár teljesen egyetértek vele, de látásom szerint, azért  ennél végtelenül  magasabb rendű oka is van az ittlétünknek... Mit is takar az  "otthon" szavunk?  Azt gondolom, tán a fészek szó a leghitelesebb szinonimája.  Nem  négy  fal és mennyezet által körbehatárolt  szállás, ahová  behúzódhatunk a hideg, az eső, és a forróság elől... Nem. Olyan territórium,  ahol  az  ENYÉMBEN  lehetek, olyan, amelynek minden egyes bútora, szőnyegei, tárgyai,  személyes kapcsolatban  vannak  velem, az én legbelsőbb világomnak, lelkületemnek  külső  kisugárzásai. Individuum vagyok, tehát  az én mikró-világom is egyedi, nem tucat, nem giccs. Olyan csodálatos világ, ahol az én csöndem van, s csak azok a személyek, jelek, hangok, hírek jöhetnek be, akiknek/amelyeknek én ajtót nyitok. Az a néhány szoba az én spirituális  kiterjeszkedésem  színtere. Csak ebben a miliőben lehet szabadnak, szárnyalónak lenni, elmerülni a transcendentumban, a  zenehallgatásban, az  olvasás, tanulás, szabaddá tevő, holisztikus  látásra segítő  élményében. Nem az utcán, nem az éttermekben, (az Amerikából  ide  zúdított  gyors büfékről, falatozókról ne is szóljak!)  és  nem is  sokszereplős  összejövetelek  keretében, hanem egy csendes, meleg otthon/fészekben tudok megnyílni a hozzám közelállók felé, befogadni mélyen az örömeiket, szenvedéseiket, gondolataikat, s fordítva; magam is csak egy ilyen légkörben tudom megosztani  önmagamat. A nagy dolgok  csendben  születnek... Az ember behatárolt lény, s vallom; egy bizonyos  négyzetméter  mennyiségen túli területen nem lehet fészek-élménye! Gyönyörűek a hegyek, a tengerek,   -  jártam sokat  ezeken a csodás helyeken,-   ámulatba  ejt az abszolút  szépségük, fenségességük, de ezek nem az otthon  színterei, mint ahogy egy hatalmas  kastély 60-90 szobás birodalmában  sem tudnék igazi, meghitt életet élni. Valahol hallottam egy roppant szellemes, a szöget fején találó mondást:   "Akkor van otthon az ember egy lakásban, ha a villanykapcsolót sötétben  is azonnal megtalálja."  Igen. S akkor, ha egy adott  tárgykörhöz tartozó könyvemet melyik könyvszekrényem melyik polcáról emelhetem le egy pillanat alatt, akkor, ha rápillantva a hifi tornyom erősítőjére,  azonnal  észreveszem, hogy az a pici lied fény nem a "via tone" állásban  világít.  Akkor, ha bizonyos alig hallható hangokból észlelem a belső szobában  is, hogy a presszó gépemből  az utolsó eresztés csöpög a kávéból...  Ott-hon, ott-hon.  Sétálok benne, s hallom Édesapámat,  amikor  rátekintek az ő  200 éves, diófa  ruhás  szekrényére, amelyet ő is a szüleitől örökölt. Leülök a  "REX"  fotelem  körülölelő  kényelmébe  olvasni, de előbb végig simogatja  a szemem az  u. csak a nagyszüleim-szüleimtől  rám hagyott  antik  asztalra, amelynek 4 lábazatát mestermű  faragású, szinte muzsikáló  elemek kötik össze. Az íróasztalomon még ma is az a Kienzle óra működik  percnyi pontossággal,  amely  édesanyám  ágya mellett  szolgált.  Mindezeket  alig lehet szavakkal   leírni, érzékeltetni. Az otthonhoz kell  egy-egy függöny, festmények, külföldről  hazahozott emlékek, egyszóval olyasmik, amelyek  SZEMÉLYES  kötődést  sugároznak. Jó dolog messzire  utazni, élményekkel, tapasztalatokkal, szépséggel gazdagodni, megismerni más kultúrákat, szokásokat, meglátni azokat  a helyszíneket, amelyekről a történelemből és a művészettörténetből tanultunk, de; ott mi idegenek, külső szemlélők vagyunk, s nekünk kell/illik alkalmazkodnunk  a vendéglátókhoz, s az ottani környezethez. Kimondhatatlan öröm, ha hazaérkezve, lenyomhatjuk előszobánk ajtajának  kilincsét, s belépve, beszippantjuk az  "otthon illatát."  Nagyon sajnálom a súlyosan beteg embert, a különféle nehéz kereszteket hordozókat, de  legjobban  azokat, akiknek  nincs otthonuk!!!  A hajléktalanokat.  Amikor  látom  őket az  aluljárókban, a belvárosi járdákon  fekve, terek padjain aludva,  akkor...akkor  valami  fojtogat belül. Milyen világban  élünk  itt, és a hatalmas, gazdag országok városaiban? Kimondhatatlan tragédiák  állnak  minden  egyes ilyen emberi élet mögött. Ide juttatta ezt a társadalmat  a XX. század két pusztító, lealjasító ideológiája. Oda, hogy tömegek, tízezrek mennek el naponta  ezek mellett a végtelenül szerencsétlen páriák mellett úgy, mintha   kerti szék lenne oda kirakva... Ezt én soha nem tudom megszokni!  NINCS OTTHONUK!!!!!!!!!  Az otthon, a fészek-meleg tölt fel a maga csendjével, a világ felszínes  ricsajától való menedék nyújtásával, olyan  energiákkal, amelyekkel  ki-ki  a maga életállapotának  megfelelően, teljes értékű emberként  tud adni másoknak értékeket, tud szolgálni másokért.  Az otthon= szent akkumulátor. Ne virradjon ránk olyan reggel, amikor ágyunkból  felkelve, lábunkat  a papucsba  bújtatva, ne adjunk hálát  ezért a fészekért; az OTTHONUNKÉRT!  Tudjuk, mik vagyunk valójában; "homo viatorok,"   vándorok,  úton lévő emberek  vagyunk.  Nincs itt maradandó városunk. Olyan az emberi élet, mint a mező virága: reggel kivirul, - estére elszárad. Valahogy úgy kéne élnünk, s olyan igazi  értékekkel  feltöltekeznünk, hogy a kanyarban  ránk várakozó Atya behívhasson  a minden elképzelésünket felülmúló, VÉGLEGES OTTHONBA.