Csatószegi Viktor

 

                                               A  KENYÉRRŐL.       II. rész.

                 

   Mindenesetre újból elétek teszem az I. rész bevezetését, nehogy elveszítsétek a fonalat.    

„Ekkor az Úr így szólt Mózeshez: Íme, én kenyeret hullatok nektek az égből. A nép menjen ki, és gyűjtsön magának EGY NAPRA VALÓT belőle.”  (Exodus 16.)

„Megkérdezték tőle: »Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel? ³¹Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: ‘A mennyből adott nekik kenyeret enni’«. ^{(Kiv 16,4) 32}Jézus ezt válaszolta: »Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek mennyből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret. ³³Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.« ³⁴Ekkor azt mondták neki: »Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!« ³⁵Jézus azt felelte nekik: »Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.” Jn. 6, 31-35.)

 

Ugye világos az utalás Jézustól,  az idézett mózesi jelenetre? Ott lázongott a nép, mert elfogyott az élelmük, éhesek voltak. Itt egy szellemi lázadást lehet kiérezni; „Mit cselekszel?” Jókat mondasz, szépen hangzik a hit fontosságáról szóló minden szavad, de ez nekünk kevés! Nekünk látható, érzékelhető CSODÁK kellenek, nem pedig szavak. Akkor, ott a pusztában volt csoda, és a nép jóllakott. Te mit tudsz felmutatni? Jézus,   - aki annyi csodát, tett, mert látta a feléje áradó hitet, -   nem mutatott fel semmit…  A lázadásra, a méltatlankodásra nincs felelete. Kijelentése viszont van, mégpedig egy  akkora  „csodáról,”  amelyhez képest dupla 0 lett volna, ha abban a pillanatban hízott libák estek volna le az égből, szép pirosra sülve, finom garnírunggal… Először is rámutatott, hogy nem az egyik legnagyobb ősük adta nekik az életmentő kenyeret, hanem „Az  ÉN  ATYÁM.”  Ez aztán bemutatkozás! Felette állok mindannak, amit  ti most követeltek, én nem vagyok vásári, pénzért, megbámulásért mindenre kész hipnotizőr, A CSODA ÉN VAGYOK!!!  Értitek ti vakok, hogy mindaz, ami előttem történt, az csak előkép volt?  A pusztába lehullott, mennyből alászállt kenyér évezredekkel ezelőtt rám mutatott, mert     - és tessék; itt áll előttetek a világ legnagyobb csodája, -   „az Isten KENYERE AZ, AMELY A MENNYBŐL  SZÁLLOTT LE, ÉS  ÉLETET  AD A VILÁGNAK.”   Barátom, ez kinyilatkoztatás!  Persze, nem értik, mert a kockafejek vastag betonból készülnek… Semmi megrendülés, laza tekintetek, akárcsak ma, amikor ugyanez a csoda megtörténik az átlényegülés szent, felséges pillanatában, amikor a  kenyérből  Kenyér, a borból  Vér lesz, s életet ad a világnak…  Igen; titokzatos dramaturgia ez, a legnagyobb csodákat csakis a kiválasztottak, a meghívottak láthatják.

……és ekkor, és  ismét megismétlődik egy számomra drága jelenet, az, amely abban a pillanatban  asszociálódott  bennem, amikor felhangzott ez a perikópa. Ugye benned is megképződött a Jákob kútjánál történt párbeszéd? Ott, az a korsóval cipekedő asszony kért valamit; olyan vizet, amelynek fogyasztása után soha nem lesz többé szomjas, és nem kell eztán kutyagolva cipekednie a nehéz korsókkal.  (Olvasd el!)  Nos, itt is pontosan ez történt! Az „igazi kenyérre” való rejtélyes utalást követően, azonnal  felkiáltott  a  fakó arcú, sárba tapadt tekintetű lázadók serege:  „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!”

Ez a patmoszi látnok ott volt, s látta-hallotta, ami elhangzott. De érzésem szerint próféta is volt, látta a kereszténység következő századait, ezredéveit. Azokat a milliókat, akik  FIZIKAILAG  körbeveszik a mennyből alászállt égi  Kenyeret, mert csodajeleket akarnak látni, mert legbelül érzik hogy betegek, hiány-lények, de sohasem tudnak betelni semmivel, és senkivel, és  kielégületlenül körbe-körbe rohangálnak, kiabálnak, és követelik a kenyeret. Mert ugye a biztos kenyér, és a könnyű vízhez jutás a legtöbb  embernek elsőrendűen fontos, és EZÉRT ÁLLJÁK KÖRBE Jézust, Őt, a hozzánk leszállt Kenyeret. A v.hagyma 2. rétegén élő civilek, és egyháziak sokasága…  (Tudom, pokolian kemény mondat volt ez.)  Azt is tudom,    - nagyon is tudom! -    hogy  kell az a mindennapi, s  kell egy látható, fenntartható keret az életünk számára, senki nem kívánja önmagának a száreptai özvegy és gyermeke sorsát, hiszen nincs biztosíték Illés megérkezésére. Csakhogy  Jézus Krisztust nem lehet becsapni, Ő a szívek legmélyébe, s a velők oszlásáig belelát, tudja, hogy ki állja Őt körül  földi kenyérért, friss  vízért, no, és megbecsülésért, státuszért… Tudja, hogy kik szeretik, mert Ő  előbb szerette őket, tudja, hogy az öröktől  fogva kiválasztottak rálátnak végtelen szentségére, arra, hogy valóban Ő az egyetlen út, Igazság,  és  az örökké tartó, végtelen  élet. Ők azok,  akik  ÖNMAGÁÉRT szeretik, s imádják.  Őket táplálja  naponta Igéjével, és tölti be Kenyerével. Mindezek mellett, és UTÁN (!!!)  gondoskodik is róluk, amint a mezők virágairól, és az ég madarairól. „Ezek mind „hozzáadatnak nektek,”  Világos?  HOZZÁ!  Az élő hitből fakadó szeretethez, az eljegyzettséghez, és a színről-színre való látás utáni vágyakozáshoz.  S itt, e területen adódhatnak életünkben a  hitünk, s reményünk kőkemény próbatételei. Tudunk-e vajon a szikla peremén, vagy a száraz, kietlen pusztaságban is belsőleg épek maradni, tovább szeretni Jézust, naponta vele kezdeni, és egész nap Őrá tekinteni? Akkor is, ha beborul az ég, s nincs Táborhegy, fény, nem szól sem Mózes, sem Illés, de még Őt is eltakarja szemeink elől egy vastag felhő?  Ó, hány ilyen szentről ad hírt a Biblia, hány szent élt e 2000 év alatt, Isten erejével, ingyen kegyelméből, olyanok, akik hatalmas lelki-testi próbatételeken mentek át, de Pállal együtt mondták; „Az erő, az erőtlenségben lesz teljessé.”  Mert lehet, hogy a kohóban/présben meghajlik a hát, de a gerincet megtartja, kiegyenesíti a Lélek. Lehet, hogy megroggyan a térd, bizonytalanná válnak a lépések, de ekkor is a célirányba halad, Krisztus-irányú! No, hát akkor kell még csodajeleket kívánni???

Nem voltam ott. De számomra Szt. János a leghitelesebb tanú. Tanúja annak, hogy a sokaságból, azokból, akik szenzációkat hajhásztak,   /mint ma is oly sokan,/  igazolást követeltek, jóllakni akartak, vajon, hányan vágtak értetlen, sőt; megbotránkozott arcot, s volt-e legalább  EGYETLEN  olyan, aki leborult, aki rátalált az előtte  álló Szent Kenyérre, és benne a világ Urára, benne a Szabadítóra?  Mikor? Pontosan akkor, amikor elhangzott annak a jelenetnek végső célja, s  legnagyobb CSODÁJA:

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

Csend.

Ekkor ölelkezett  össze  az ég, és a föld, a Jákob kútja, és az  a fenti  helyszín.

 E  pillanatban  ott vagyok hátul a tömegben, kissé nedves lett a szemem, és magamhoz  térve  felkiáltok;  Jézusom!  Add  nekem  AZT  a Kenyeret!  Mert  megláttam  egy belső látással, hogy az  a Kenyér:  TE  VAGY.  Terád  vagyok éhes, rád vagyok szomjas.

  Beteljesedett…  Ámen.