Csatószegi Viktor

                                      NINCS  ÖRÖK-PÁHOLY!

                 (Avagy;  „Aki  áll, vigyázzon, hogy  el  ne  essen!” )

Az elmúlt napokban került elém a Jelenések Könyvének 2. fejezetéből  a  3-5. vers. Becsuktam a Szentírást, és  utána nem  ellenőriztem, hogy  mennyi  ideig elmélkedtem felette… Íme;

„ Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Tarts bűnbánatot, és térj vissza korábbi magatartásodhoz, mert elmegyek, és elmozdítom helyéről gyertyatartódat, ha nem tartasz bűnbánatot.”

Ez a két vers az  efezusi  egyháznak, esetleg püspökének szólt, ezt nem lehet egy látomásból pontosan megállapítani. Egyébként is: a Jelenések könyve roppant érzékeny része a Bibliának, nem véletlen, hogy a legritkább esetben szólnak erről az igehirdetések, és az sem, hogy a lapok alján található széljegyzeteken szinte érezhető az izzadtságos erőlködés, amikor magyarázatra törekszik. Történelmi, földrajzi, és az akkori társadalom életének, gondolkodásának leírása hiteles, korrekt, s igazolható, de a misztériumot NEM LEHET EGZAKT MÓDON MEGMAGYARÁZNI!  Ezt  az  „adást”  csakis egy felülről kapott „antennával”  lehet fogni…  Szt. János megkapta ezt az antennát, amikor Patmosz  szigetén leírta  (vagy tanítványainak lediktálta) annak a sugalmazásos látomásnak egy részét, amelyeket egyáltalán lehet szavakba foglalni.  Hiába no, a természetfeletti végtelent alig lehet ebbe a fogalmilag korlátozott  immanenciába lefordítani. E tény mögött látom/érzékelem én az egyháztörténelmen végig jelenlévő, és ma is reneszánszát élő karizmatikus megújulási mozgalmak létjogosultságát,  amelyet    - végre -    elismernek, s befogadnak a legfelső szinteken is, hiszen dogmatikai, hitelvi problémák nincsenek.

Az általánosságok felvázolása után, most megpróbálom a fent idézett három verset az egyes emberre, mégpedig a virtuális hagyma 3. rétegén élő hívő emberre alkalmazni. Ez nem könnyű próbálkozás, hiszen mindenki más, és más, nincs két egyforma lelki alkatú, szellemileg azonos szintű személy, s életút. Azonban bizonyos, hogy mindannyian változékony, esendő, és rengeteg külső hatásnak kitett lények vagyunk, és ebből adódik, hogy az Istennel való kapcsolatunkban is léteznek hullámhegyek, és hullámvölgyek. Mindez be van építve az Úr pedagógiájába, vezetésébe, és  ez  alól  a szentek sem kivételek! A meghívást/megtérést követő lelki élet kezdetén ezekre a  „zátonyokra” felkészítik a lelki vezetők a rájuk bízottakat, a  szerzetes rendek novíciusait a magiszterek, és a szemináriumok kispapjait a spirituálisok. Tehát; egyetemes kérdésről van szó, olyanról, amely az üdvtörténet kezdetétől, Efezuson át,  a  világ végéig tart, és terád, énrám, s minden keskeny ösvényen kapaszkodóra vonatkozik.  (Ismételten szeretném a szívedbe vésni, hogy naponta olvass el egy kis részt, Kempis Tamás: „Krisztus követése.” c. könyvéből! E művet lehet lelki kalauznak is nevezni.)

„Kezdeti szeretet…”  Úgy van az, hogy amikor Jézus berobban az életünkbe,   /ahogy tette ezt az apostolokkal,  Natánaellel, Mária Magdolnával, Lévivel, és Saullal is,/   akkor tűzbe, szent, lángoló tűzbe borul minden, belül, és kívül is. Átalakul az értékrendünk, a viszonyulásunk önmagunk, és mindenki felé. Ezt hívjuk metanóinának=irányváltásnak. Ezt  csakis a Szentlélek képes elindítani, és véghez  vinni. Ez  a  „kezdeti szeretet”  nem azonos a rutin vallásossággal,  a vasárnap, a nagy ünnepek külsőséges megünneplésével, s főleg nem azonos a népi vallásossággal, a kötelező előírások lécének éppen hogy átugrásával. Ez: hatalmas esemény! Olyan, amelyet átélője nem tud magába zárni, megírja egy önéletrajzi vallomásban, egy költeményben, vagy zenébe transzponálja, esetleg fába, márványba önti. Élénken emlékszem vissza életemnek egy korai időszakára, amikor 14  km-t gyalogoltam azért, hogy részt vehessek a Szentmisén, és magamba fogadhassam Jézust az Eucharisztiában. Ezt a 14 km-t  végig énekelve tettem meg; tele voltam lobogó tűzzel. A visszaút is ugyanennyi volt, de semmi fáradtságot nem éreztem, mert   „szárnyaltam.” …  Azok nehéz idők voltak, de én felül álltam minden gravitáción, mert megtalált engem az örök Végtelen. Később pedig megadatott, hogy az ingyen kapott hitet, a nagy találkozás élményét megalapozhassam, alátámaszthassam  értelmi,  rendszerezett,  tudományos szinten is.  Jada, - ginooszkó.  Aztán jöttek olyan időszakok, amelyeket így, utólag az olvasztótégely, a  „prés”  idejének neveztem el.  Igen; megadatik  a  „tejnek italával”  való táplálás, és a pusztaságba való kivettetés is mindazoknak, akiket eleve kiválasztott, és elhívott az Úr.  Olvashatók erről a nagy szentek vallomásaiban, pl. Szt. Ágostontól, és Keresztes Szt. Jánostól,  de hát az apostolok élete is ezt mintázza. Isten meghívja, karon fogja, lepecsételi övéit, felépíti, aztán: összetört edénnyé is teheti, hogy ne csak elméletileg érezze magát nullificusnak, hanem mélyen átélje; senki, és semmi,  és az  a kevéske jó, és érték=karizma,  amelyeket ingyen kapott, tehát nem érdem, nincs semmi alapja, hogy fennhordja az orrát.  Különös, és titokzatos az Isten pedagógiája, amellyel váltogatja a fényes nappalokat, és  sötét  éjeket. Egyedül Ő tudja, hogy mikor, és mennyit kell  faragnia  gyermekén, azon az  eleven szobron, hogy alkalmassá tegye az örök Pantheonra. De nálam  sokkal  mélyebben szólnak, énekelnek  minderről a Zsoltárok, az Evangéliumok egyes jelenetei, és az apostoli levelek. Az elhívás, a szárnyalás, majd a lelki szárazság a vele járó kitérőkkel, és a visszahívás, amely mindennél csodálatosabb élmény, s megtapasztalás.

„Gondold meg, honnan süllyedtél ide!”  Ugye tudod barátom, hogy a tékozló fiú is azért tért vissza az atyai házba, mert a disznók vályúja melletti fetrengésében villant be neki az otthon ragyogása.  A Zsoltár egyik megrendítő mondata ezt így fejezi ki:  „Annyira szeretsz engem, hogy még  A SÍR MÉLYÉBŐL   IS KIMENTESZ.”  Isten nélkül moslékos vályú, és sírgödör az élet, erre jöttek rá évezredeken át a megtérők, a haza találók milliói, ezért szegélyezte útjukat a glória, a  miserere, és a Deo gratias…

Ha  a te hited komoly, ha valóban Jézustól kaptad, akkor ennek a valódiságát az bizonyítja, az  a lakmusz-papírja, hogy a legnagyobb üresség, pusztai szárazság, elhagyatottság érzés közepette is vágyódsz vissza hozzá, nem hagyod abba a könyörgést, és minden egyes napon tudatosítod magadban; NEM  VAGYOK MOST  A HELYEMEN, NEM  AKAROK EBBE  A  KERETBE  BEILLESZKEDNI,  BERENDEZKEDNI!  Tudd kimondani alázattal;  „Legalább  a béreseid közé fogadj be engem!”    Azt is tudd, hogy nagyon sokan imádkoznak érted itt, és odaát, olyanok is, akikről sejtelmed sincs!  (Communio sanctorum.)    Ne  engedj az örök sátáni kísértésnek; „Minek erőlködsz? Láthatod, hogy elhagyott az Isten.”  NEM HAGYOTT  EL,  ÉS: HŰSÉGES  AZ  ISTEN!!!  Mi vagyunk esendők, és hűtlenek.

Isten a szeretet, s  Őt nem lehet felülmúlni ebben, és a végtelen irgalmában. Megtérés, bűnbánat,=ÉLET!  - AKKOR NEM  LESZ  ELMOZDÍTVA  A  GYERTYATARTÓD…

 

„MERT  ÚGY  SZERETTE  ISTEN A VILÁGOT,  HOGY  EGYSZÜLÖTT  FIÁT ADTA  ÉRTE, HOGY  AKI  BENNE  HISZ,  EL  NE  VESSZEN,  HANEM  ÖRÖK  ÉLETE  LEGYEN.”  (Jn. 3,  16.)