Csatószegi Viktor

                                                 FELEJTÉS,  -  FUTÁS.

„Elfelejtem  ami  mögöttem  van,  és nekilendülök annak,  ami  előttem  van.  Futok  a kitűzött  cél felé, ….. amelyre  Isten  meghívott  Krisztusban.    ( Filippi 3, 13/b, és kiválasztás a 14. versből.)

E levél írásakor az apostol  mögött igen hosszú  út állt, rengeteg  kanyarral,  élménnyel,  fanatizmussal  a  Törvény  iránt,  fizikai meggyötretések, nélkülözés, és mégis öröm, a Krisztusban  megtalált egyetlen kincs miatt. Életéből  tán  7 – 8  év  volt még hátra, tehát  nem a fizikuma miatt írt futásról, hanem a benne folytonosan égő  tűz miatt. A Szentlélek tüze miatt.

Amikor  ma reggel  ezt a részt elolvastam, azonnal  összeállt bennem  egy biztosnak látszó igazság:  ANNAK,  HOGY  AZ  ÚR  ÁLTAL  KITŰZÖTT CÉLT MEGLÁSSUK ÉS  ELÉRHESSÜK,  VAN  EGY  MEGKERÜLHETETLEN,  IGEN KOMOLYAN  VEENDŐ  FELTÉTELE:

            EL  KELL  FELEJTENI,  AMI  MÖGÖTTEM  VAN!!!

 

Enélkül  nincs  nekilendülés,  „sprint”  a  cél  felé!  Miről is, milyen képtelenségről  írok  én most?  Tán amnéziáról?  Kómáról?  Nem, csupán  beleéltem magam  Pál  mindent  „szemétnek tartó,”  látásába, aki  a Krisztus szerelmében égve, futott a cél  felé…  Nem éppen tegnap történt, de sosem felejtem el.  Személyes ügyben, autóval  felkerestem  az akkor  Jánoshalmán élő Belon Gellért  püspök atyát, aki azokban az időkben nem tölthette be a pécsi  püspöki   hivatalát, és igen súlyos betegen is szolgálta az  ottani  híveket.  Bő  másfél  órát tölthettem  nála.  Tudom; szent volt…    Egy pillanatra felnéztem arra a képre, amely a díványa felett  függött a falon. Remek művészi intuícióval ábrázolta Pál apostolt, aki egy  mai kinézetű országúton futva lohol előre, kezében a Bibliával, és szinte érzékelni lehetett, amint elmaradnak mögötte a   látható kilométer kövek.  Mindig  ez a  jánoshalmi  jelenet képződik meg bennem, amikor a Filippi levélnek fent idézett sorai kerülnek elém.  Pontosan  ilyen  „futó”  volt  Gellért atya is. Akkor még nem sejthettem,  hogy  rövid  idő múlva, ott állok majd  a  koporsója  közelében,  a pécsi  Székesegyházban…

Futva  felejteni.  Felejteni, hogy  bírjam a futást,  lélekben  elhagyni, feledni  mindent, azért  a  célért.  Idő, érlelődés szükséges ahhoz, hogy belássa, és  a  legmélyebb önmagába integrálhassa  ezt  a hívő ember.

Az utolsó mondatot  tegnap  éjjel  írtam le, s utána    - immár hányadszor? -    megnéztem  azt  a videót, amely Japánban, a Csendes Óceán partján készült.  Ezután tudtam csak letussolni, és aludni térni…  De ma reggel ismét rácsodálkoztam.  Álltam már én az Adria partjának szikláin Szt. Nicola szigetén, de az „csak”  tenger volt, nem Óceán.  E videó bűvöletében átéltem a végtelennek kicsinyített képét, a  minden részeken felüli valóság csodáját.  Azt, ahogy az ég belehajlik a vízbe. Abba a vízbe, amely  „látta” ezernyi  létező keletkezését, és elmúlását, ezernyi  kultúra születését, és porba hullását. De ez a víz    - bár  látta, -   mégis  úgy  sodorja  hullámait,  mégis ugyan olyan ritmussal  és dallammal  érinti a partot, mint évezredekkel ezelőtt.  Igen, mert mindent látott, de mindent elfelejtett, és éppen ezért képes létezésének végéig fiatalosan, naponta  megújulva, a színek összes  skálájával  dicsőíteni Alkotóját.  A szépen, lassan mozgatott kamera minden mozdulata úgy lett koreografálva, hogy eleve meditációra indítsa a szemlélőjét. De ez csakis úgy vált lehetségessé, hogy annak a kamerának a kezelője is    - érezhetően, -    átélte azt  a lelki tartalmat, azt a spiritualitást, amely a láthatón túl, a Láthatatlanra utal…  Amint a Zsoltárban áll;  „vidi aquam egredientem…”  Vidi Dominum…  Klónozott szemeim jártak ott, a vizek mellett?  Amellett az Óceán mellett, amely a leghatalmasabb vize ennek a Terra bolygónak, amely sok-sok országot lát még Japánon  kívül, hívhatnám  Egyetemes Óceánnak  is…

 De azt is átéltem tegnap és ma, hogy az én szemeim látószögébe  semmivel  sem  fért bele több az  Óceánból,  mint ott, az Adriánál, amely  „csak”  tenger.  A vízbe merülő égbolt, amerre elláttam. Vidi aquam=láttam a vizet...  A többi, az a szívbe van írva…  No, ezzel a szívvel kell mindent elfelejteni, mert az agyban lévő  memória-csippek tartalma  kitörölhetetlen!  A személyek, tárgyak,  történések  csak  immanentia.  Gondolom, ilyesféléket érezhetett a 27. Zsoltár írója, amikor e sorokat vetette papíruszra:

  „ Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam: hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy élvezhessem az Úr édességét, és szemlélhessem szent templomát.” Majd néhány verssel később; „Keressétek az Ő arcát! A te arcodat keresem Uram.”

Igen, ez a totalitás:

LÁTTAM  A  VIZET,  ÉS  MEGLÁTTAM  BENNE  AZ  ÚR  ARCÁT…

 Ha ott akarok lenni az Ő országában, életem minden napján, akkor CSAKIS  az Ő arcát kell, és szabad keresnem. Nem a sajátomét, és nem a  pillanatonként változó bálványokét, a „mást.”  A bűn pontosan az, hogy ezen a szent arcon kívül mást is keresek, azt gondolván, hogy a kettő megfér együtt, egy  szívben. Nem fér meg!  Esemény a hitre jutás, az Ige elménkbe hatolása, a szentségekkel való  eljegyzési  ünnepek, a bűnbánat/bűnbocsánat, és annak a felséges arcnak a minden, és mindenki fölé való helyezése. „Mindent kárnak, és szemétnek tekintek” írja Pál. De hát ezek, és ők=értékek!!! Persze. Mégpedig minden ember végtelen érték, Isten képmásai. Csak ISTENHEZ  MÉRTEN  másodlagosak. Ezért lettek életre hívva a remeték, szerzetesek, és mindenki más,  „felejtő”…

De a valódi felejtő: az Isten!  Ő látja igazán minden ember rejtett, tán még önmaga előtt is vakságában letagadott bűneit, de ha látja a bánat könnyeit, a bűnök megvallását, hallja a misererét, akkor  „háta mögé dobja,”  és valóban elfelejti. (Nincs rettenetesebb, kegyetlenebb szólás-mondás, mint ez:  „Megbocsátok, de nem felejtek!”  Erre képtelen a mennyei Atya.)

Feledni az eddigieket, elengedni azokat, hogy a szabaddá vált kezünket és szívünket Jézus vezesse tovább.   

                                EGÉSZEN  A  CÉLIG.